Udvardy György érsek: Papi ígéretek megújítása – A teremtő párbeszéd

A kimondott szónak teremtő ereje van. Bele teremt a világba gondolatot, érzelmet, kapcsolatot, bűnt, életet és üdvösséget. A ki nem mondott szó pedig hiányzik, űrt, bizonytalanságot, kétséget, hamis szabadságot teremt, a semmi kapujához visz, a semmi tornácára vezet.

Isten szavával teremt. Akarta, hogy legyen világ, fény, föld, növény, állat és végül az ember. Kimondta, „akarom”, és lett (vö. Ter 1,1–2,4). Ugyanakkor az isteni szó ereje a létezőnek értelmet ad, értelmezi a valóságot: embert, küzdelmet, hűséget, áldozatot, életet. Nála van a szó értelme!

A teremtés aktusa jelenik meg az isteni kiválasztásban is. Isten kiválaszt népet, közösséget, embereket. A kiválasztott személyes megszólításában az Isten szava elhangzik, betölti a teremtett világot, szinte megáll rezdületlenül, és hogy ereje, hatalma megmutatkozzék, „létrehozza, amiért küldetett” (vö. Iz 55,10–11). Várja a megszólított ember válaszát, szavát: akarom!

Ez az „akarom” jelenik meg a maga teljességében az engedelmes Fiú lelkületében és cselekedeteiben: „Itt vagyok, engem küldj! Elmegyek, hogy megtegyem azt, amit kívánsz.” „Az Úr Lelke rajtam, Ő küldött, hogy örömhírt vigyek.... a szegényeknek pedig hirdetik az Evangéliumot.” (vö. Iz 61,1–3; Lk 4,16–22)

Jézus ehhez az üdvösséget szolgáló, teremtő küldetéshez választ ki és hív meg társakat. Az Ő, tanítványokat kiválasztó szavában, gesztusában, a személyek megnevezésében ugyanez a teremtő erő jelenik meg. „Ezután fölment a hegyre, és magához hívta, azokat, akiket akart. Magához hívta őket, hogy nála legyenek. Hatalmat adott nekik...” (Mk 3,13–18)

Ez a jézusi isteni megszólító és választ váró gesztus ismétlődik meg minden papszentelésben, minden pap életében, amit a papszentelés liturgiája az Isten és ember párbeszédében így fogalmaz meg: „Akarod-e....? Akarom!”

Ez az „akarom” a legszemélyesebb önkimondás és önátadás. Nem az ember szándékát vagy spirituális irányultságát fejezi ki, hanem ebben az emberi szóban a Teremtő Isten embernek üdvösséget szánó akarata, és az ezzel mindenben és tökéletesen együttműködni kívánó ember törékeny akarata nyilvánul meg. Az emberi korlátokkal és törékenységgel kimondott szó azon nyomban isteni erővel bíró Igévé válik, és létrehozza a Fiú lelkületét, engedelmességét, önátadását a szót kimondó emberben (vö. Fil 2,5–11). Még csak nem is azért, hogy valami emberi rend helyreálljon, valami személyes ambíció, vagy szándék megvalósuljon, hanem mert a „Fiú szereti az Atyát az Atya is szereti a Fiút” (vö. Jn 5, 19–30).

Hasonlóvá válni Krisztushoz, vele összeforrva: egyként Ő cselekszik az önmagáról lemondó emberben. Az ember „semmi”-jéből teremt, üdvösséget teremt.

Az „akarom” teremtő szó, de mindig Neki, az Ő személyére kell kimondania az embernek. Azért, hogy Krisztus maga működhessék benne hatékonyan az Ő Lelke által.

Ennek a szeretetmegvallásnak a megjelenítése a nagycsütörtöki papi ígéretek megújítása. A hívek körében, Krisztus Szent Egyházában, az ember üdvösségét hatékonyan létrehozó és jelző szent olajok megáldásakor, és azzal összefüggésben.

Krisztus papjaiban az önátadás és a szolgálat fiúi lelkületét a mindig eleven, mindig dinamikus isteni Lélek akarja megújítani. Isten Szentlelke bátorítja az Egyház felszentelt szolgáit, hogy a megváltás hűséges szolgáiként engedjék önmagukban cselekedni Krisztust, és azt tegyék, amit Krisztus tett.

Önmaguk föláldozására is készen mondják ki az Eukarisztiát teremtő isteni szavakat, mondják ki ezt saját egész életükre is, hogy tápláléka, orvossága, gyógyulása legyen mindazoknak, akik abból részesednek. Ugyanígy ünnepeljék a többi szentséget mint a Krisztus életébe való beavatást, mint az Atya irgalmában való gyógyulást, és mint a Lélek erejében való szolgálatot.

Akarják erővel, fennhangon kimondani, hirdetni az üdvösséget és ennek igéit, mely személyesen megszólít, és felszólít a cselekvésre, tanít, int buzdít, bátorít. Álljanak elő vele akár alkalmas, akár alkalmatlan! (vö. 2Tim 4,2) Testesítsék bele az emberi élet minden dimenziójába és a világ minden pontjába a Megtestesült Ige szavait, mert az az örömmel, a keresztekkel, a korlátokkal, a bűnnel küzdő embernek való.

A Pásztort követve a nép előtt járjanak, jó legelőre és tiszta forráshoz vezetve őket. Bejárva a „halál árnyékának völgyét is” (vö. Zsolt 23,4) a lelkek iránti szeretettől vezetve, hogy ott is az Isten jóságával találkozhassanak. Aki az ember után megy, föllel, vállára vesz, meggyógyít és visszavisz a közösséghez (vö. Lk 15,1–7). Meggyógyítja azokat a sebeket és betegségeket, amelyeket azzal okozott magának és másoknak, hogy elszakította magát tőlük, az Egyház közösségétől.

Milyen jó, hogy évről évre elhangzik az isteni kérdés ugyanazzal a rezdületlen várakozással, mint a teremtés kezdetén, mint a papszentelés pillanatában, és elhangzik a fölszentelt papság ajkán az üdvösséges szó, az „akarom”. „Akarom”, ami üdvösséget, szabadulást, táplálékot, életet teremt a nép számára. Üdvösséget eredményez.

Az egész Egyháznak szüksége van arra, hogy akik egyszer kimondták életükre, közösségükre, hivatásukra az isteni erővel bíró „akarom” szót, boldog, bátor bizalommal legyenek készek kimondani újból. Lelkesen, örömmel, mintha most hangozna először a kérdés és most mondaná ki, amit egyszer lehet. Végérvényesen, visszavonhatatlanul, alkudozás nélkül: „akarom”. Akarom mindazt, amit az Isten akar az embernek.

A hívek pedig imádkoznak, hogy a nép papjai hűséges szolgáknak bizonyuljanak.

Ugyanígy imádkoznak a püspökért is, hogy Krisztus képmásaként jó pap, jópásztor, igaz tanító, és mindenki szolgája legyen övéi körében.

Az egész Egyháznak szüksége van arra, hogy elhangozzék, felhangozzék a szó mint teremtő, üdvösséges szó. Hiszen ez erősíti az Egyházban mindazokat, akik saját hivatásukat akarják hűségben megélni.

A kimondott szónak teremtő ereje van. Isten népe várja a szót. Mondd ki bátran. (vö. Szent Bernát apát homíliáiból: A Szűzanya dicséretére)

Udvardy György érsek

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír