Kizöldül az élet – Gondolatok a Minari című filmről

Lee Isaac Chung önéletrajzi elemekből írt és rendezett filmjét végül elhomályosította A nomádok földje, mely az Amerikai Filmakadémia ítészei szerint frissebbnek, aktuálisabbnak, méltóbbnak bizonyult. De jobbnak is? A Minari semmiben sem marad el Chloé Zhao immár Oscar-nyertes alkotásától, tematikai hasonlóságai ellenére mégis gyökeresen más film.

Kezdésként a nyolcvanas évek Amerikájába csöppenünk: Arkansas állam egyik füves pusztaságába. Finom zongorazene simogat, napfényes képek bódítanak: egy koreai család találja meg új otthonát az idilli környezetben. Az apa (Steven Yeun) igazi édennek látja a tájat, a gyerekek (Noel Kate Cho és Alan S. Kim) szintén, az anyuka azonban (Yeri Han) nem annyira lelkes. Arcáról leolvashatjuk, hogy sok küzdelem vár még itt az összetartó társaságra. Ez az egy pillanat alatt átsuhanó viharfelhő tudatja a nézővel, hogy az össznépi lelkesedés ellenére nem várhat önfeledt feelgood-mozit. Aztán elkezdődik az élet a trélerszerű, korábban elhagyatott lakókocsiban: ivóvizet kell szerezni, földet művelni, és a napi robot mellett (nagyüzemi csirkeválogatás a közeli multi számára) fel kell építeni egy önálló farmgazdaságot. A családfő ezt meglehetősen naiv elszánással viszi végbe, próbálkozásait jórészt kisfia, a szívbeteg David (Alan S. Kim) szemszögéből figyelhetjük.

A szépítő nosztalgiával kevert gyermeki rácsodálkozás fontos, végig megőrzött alapállása marad a filmnek. Ehhez szerencsére nem giccses fogalmazásmód társul, hanem a mindennapi élet kisrealista jelenetei. A feleség kínzó honvágyának enyhítésére ugyanis hamarosan megjelenik a mama (Yuh-Jung Youn), aki egyáltalán nem az elvárt módon viselkedik, s ezt David kezdetben eléggé zokon is veszi. Kedves humorú jelenetek során át csiszolódnak egymáshoz, miközben a háttérben csendesen folyik egy sokkal nagyobb téttel bíró kísérlet: egy új élet alapjainak lefektetése, amely egyúttal házasságot is ment. A rendező az utóbbit nem növeszti ajtócsapkodós drámává (bár a veszekedés hangjai olykor azért át-átszűrődnek a farostlemez ajtókon), ám finom érzékkel mégiscsak felteszi a kérdést: ér-e bármit az a házasság, amit az anyagi siker ígéretével kell összetartani. Több minden összekeveredik itt: a férj amerikaiálom-hajszolása, egy cseppnyi önzés és bizonyítási vágy, a kulturális különbségek demonstratív félretétele (melyek azért csak-csak visszaosonnak arra a bizonyos asztalra) és az a fránya honvágy.

A Minari lélekig hatoló személyessége és egyszerű szimbolikája kiválóan szemlélteti, milyen abszurditásokra képes az ember azért, hogy egyszer végre tiszta lappal indulhasson: a gyökereitől el van tépve, a cselekvőképessége korlátozva, magánya szembetűnő, és kizárólag önnön elszántságában bízhat. Filmbéli családunknak a választott hazájában csupán egyvalaki segít: egy háborút megjárt, hitébe kapaszkodó, fura megjegyzéseket motyogó veterán. Isten bolondja, de a legnemesebb fajtából. Mellékalakja megmelengeti a szívünket, ahogy a nagymamáé is, hiszen akaratlanul is katalizátorként szolgál a későbbi eseményekhez.

Ám mielőtt a hasonszőrű, kellemesen illékony filmek megnyugtató (s egyúttal hamis) „így kellett lennie” hangulatú zárlatára felkészülnénk, hirtelen minden kérdőjelet kap. Tán halkabban, de Chung is felveti ugyanazokat a dilemmákat, mint a szintén távol-keleti gyökerű, s ugyancsak amerikainak született Zhao: miként tekintünk két évszázad távolából a pioníreszményre, a százszor megcáfolt, lerombolt, sokak lelkében mégis élő amerikai álomra? Itt és most szabadon újrakezdheted?

Ami odaát a valósággal való elégikus megbékélés, az emitt lábujjhegyen előlopakodó feszültség. A Minari bájos életigenléssel a szimbólumok szintjén ad választ a kérdésre: hiába millió cseppnyi vérveríték, sárdagasztó küzdelem vagy könnyes áldozat, az élet végül mégis kizöldül.

Szerző: Paksa Balázs

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. május 9-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.