Pápai Lajos: Tudom, kinek hittem – Nagyböjti konferenciabeszédek

A munka szerkezete követi a beszédek kronologikus rendjét, azon belül az egyes nagyböjti péntekek sorrendjét, római számmal jelölve, a reflexió témáját összegző címmel ellátva (négy prédikáció: 2008, 2009, 2012; öt prédikáció: 2007, 2010, 2011, 2013, 2014, 2015; hat prédikáció [kivételesen a húsvétvasárnapról szóló beszéddel zárulva]: 2016).

Pápai Lajos a dogmatika avatott szakértője, akinek a frankofón teológiai gondolkodásban való kiemelkedő jártassága széles körben ismert és elismert. Szabatos, kiegyensúlyozott tárgyalási stílusa nemcsak a legösszetettebb teológiai kérdések áttekintéséhez és megértéséhez nyújt segítséget, de egyúttal választékos – irodalmi – nyelvezetével az érthető és világos fogalmak alkalmazására és elsajátítására neveli az olvasót.

A francia nyelvű szerzőkhöz és irodalomhoz fűződő intellektuális közelsége és a gondolatok magyar nyelvre történő szabatos átültetése, a magyar nyelv klasszikus gazdagsága és a már-már eltűnőben lévő költői képek alkalmazásával történik. Ezzel a sajátos – emelkedett – stílussal találkozunk már a legelső prédikáció írott formájának olvasásakor (vö. Halál, bűn, megváltás, pp. 7–11), amikor André Malraux (†1976) regényíró megrendítően őszinte sorait idézve, beszédét arra az alapgondolatra fűzi fel, hogy „Kilenc hónap kell az ember megszületéséhez, de egyetlen nap elég az elpusztításához.” Azonban – ahogy a gondolatmenetet folytatja – valójában ötven évre van szükség egy ember megformálásához, amely felöleli mindazt az örömet és szomorúságot, mindazt az értéket és veszteséget, amely alakítja jellemünket. A Bölcsesség könyvének és Lázár halálának az elbeszéléséből átvett mondatok és értelmezésük megindító módon szembesítik az embert a halál letaglózó pusztításával, de azzal a ténnyel is, hogy ez a rossz nem Istentől való, hanem éppen a kísértő szavára elkövetett emberi bűn az, amely ezt a rombolást végbeviszi, és amellyel szemben ott találjuk a megváltás felemelő, a tökéletes szeretetről a szenvedés és a halál vállalásával tanúságot tevő, a halál és a bűn fogságából megszabadító „új életet adó” örömét. A prédikáció – mint minden egyes további elmélkedés – a Szűzanya szeretetét és közbenjárását hívja segítségül, aki „reprezentálja a teljes megváltás elővételezését” (p. 16). Az öt részből álló sorozat a feltámadásba vetett hit lényegével, a különítélettel és az üdvösséggel, a kárhozattal és a feltámadás következményeivel foglalkozik a továbbiakban (pp. 12–33).

Külön figyelmet érdemel a 2008. évi első beszéd, az Istent kereső emberről (pp. 34–39). A gondolatmenet – mint a legtöbb esetben – itt is idézettel kezdődik, amelyben a Szerző a Katolikus Egyház Katekizmusának 27. pontjára épít. Azonban – a fentiekhez hasonlóan – itt is megtaláljuk a klasszikus és patrisztikus szerzőkre történő hivatkozást, a francia nyelvű keresztény irodalom kiemelkedő személyiségeinek a gondolatait (Paul Poupard [1930–], Marie-Joseph Le Guillou [†1990], Charles Moeller [†1986], Maurice Clave [†1979], André Frossard [†1995], René Latourelle [†2017], François Xavier Durrwell [†2005], Jean Guitton [†1999], Jacques Guillet [†2001], Bernard Sesboüé [1929–], stb), de más jelentős teológiai, vallási és filozófiai szerzők, valamint a magyar irodalom és költészet meghatározó alakjainak a kijelentéseit is. Mindez az eszmei háttér abban a mondatban foglalható össze, hogy az ember csakis Istenben képes rátalálni az igazságra.

Az Ó- és Újszövetség harmonikus vizsgálatát és megértését, mint a kinyilatkoztatott – az üdvösségre történő eljutásunkhoz segítő – igazság helyes, mindennapjainkat befolyásoló forrását mutatja be Pápai Lajos a kinyilatkoztatás és annak beteljesülése témák keretében (pp. 40–52). A 2009-ben elhangzott elmélkedések az egyháztan gerincét írják le az olvasónak, amely a hitvallás szövegében is megfogalmazásra kerül: az Egyház egy, szent, katolikus és apostoli (pp. 59–86). Itt Szent VI. Pál pápa szavait szükséges kiemelnünk, aki az Egyház szentségét úgy magyarázza, hogy bár bűnös tagjai vannak, mégsincs „más élete, csak a kegyelemé” (p. 67). Az egyetemes papság és a szent rendben részesült szolgáló papság helyes értelmét, viszonyát és sajátos feladatait világítja meg a Szerző a 2010. évi beszédeiben, a legfontosabb biblikus, dogmatikai és fegyelmi források beillesztésével (pp. 87–119). A témakörből kiemelkedik a papi hivatásról szóló szuggesztív gondolatsor (pp. 107–113), ahogy Szent József szerepének plasztikus ábrázolása mint különleges példaképé a papság számára (pp. 114–119).

A kötet további fejezetei a család és házasság (kiegészítve a celibátus kérdéskörével [pp. 139–144]); a szentségek (közülük a keresztség, bérmálás, Oltáriszentség és a bűnbocsánat szentsége); a teremtés – bűnbeesés – megváltás hármassága; a Krisztusról szóló egyházi tanítás; az imádság és a hit; valamint a remény, az erkölcs, a péteri szolgálat és a Szeplőtelen Fogantatás dogmája témáját mutatják be. A mű a 2016. évi húsvétvasárnapi ünnepi homíliával zárja le anyagát (pp. 292–295).

Számos prédikációs gyűjtemény látott már számtalan nyelven napvilágot. A könyvnyomtatás megjelenése óta sajátos műfajt képez a prédikációs irodalom minden egyes időszakban. Nagy teológusok és prédikátorok köteteit olvashatjuk a különböző századokból, évtizedekből. Pápai Lajos nyugalmazott megyéspüspök úr munkája azonban kiemelkedik a megszokott beszédgyűjtemények sorából. Nem mindössze kronologikusan vagy tematikusan rendezett, szóban elhangzott, majd írásban egymás mögé illesztett elmélkedések sorát olvashatjuk a kötet lapjain. A Szerző „áttöri” a hagyományos beszédgyűjtemények korlátait azzal, hogy tematikusan és szakmailag egységes, a katolikus hitbe történő teljes bevezetést tesz le az olvasó elé. Mindezt választékos, irodalmi stílusában kiemelkedő, teológiai tartalmában pedig világos és letisztult formában. Így nemcsak az elmélkedésre vágyók számára jelent emelkedett olvasmányt, hanem a katekézisben, különösen a felnőtt hitoktatásban is nagy haszonnal forgatható a jelen kötet.

Fotó: Pixabay

Szuromi Szabolcs Anzelm OPraem/Magyar Kurír