Reményre ítélve – Gondolatok a Svindler című filmről

Az emberi lélek egyik legcsodálatosabb – s egyben legrémisztőbb – tulajdonsága, hogy mélységei beláthatatlanok. Amíg a bulvárközönség nyugtalanítóan sima modorú sorozatgyilkosokat vagy erőszaktevőket akar látni (az egyre szaporodó true crime-sorozatok készítőinek nagy örömére), addig egészen másfajta borzongást kínál egy olyan ember története, aki szörnyű rémtettek után kétségbeesetten keresi a saját üdvösségét.

A nyitányban egy kopár autóbelsőt látunk. Hősünk (Oscar Isaac) Amerika szürke aszfaltútdzsungelén vág keresztül, hogy egy kihalt motelben szálljon meg. Gyorsan megalkuszik a recepcióssal, és magához veszi a szobakulcsot. Egy különös táskát cipel. A poggyász az ágyra kerül, a férfi fehér lepleket vesz ki belőle, s csakhamar a szoba teljes bútorzatát becsomagolja velük. Másnap irány a közeli kaszinó, ahol szerény, kalkulált eredménnyel zárul az aktuális kártyaparti. A főszereplő meg sem szólal, tekintete viszont annál beszédesebb: végzetes elkínzottságról árulkodik, s irgalomért könyörög. Miközben szenvtelen hangon kifejti nekünk tuti nyerő módszerét, a film kaszinós jeleneteiből szinte előre kihull minden feszültség. S ez alapos okkal van így: a szerencsejáték világa itt ugyanis mellékes a férfi lelkében zajló folyamatokhoz képest. Nyomasztó komorság járja át a jeleneteket, a csillogás talmi, nappal és éjszaka ritmusa felborul: a kába alvajáró állapot elkerülhetetlen, melynek gyújtópontja mégis az a fészkelődésre késztető, kérlelő szempár. 

Az ébredés folyamata egy különös ismerkedéssel kezdődik: főszereplőnk Tell Vilmosként mutatkozik be egy hölgynek (Tiffany Haddish), aki imponáló magabiztossággal méregeti őt, majd izgalmas ajánlattal rukkol elő: befektetne a férfi játékszenvedélyébe, hogy osztozhassanak a nyereményen. Hősünket megtalálja egy fiú is (Tye Sheridan), akinek régi törlesztenivalója lenne egy múltbéli tragédia kapcsán, s ami összefűzi ügyét a férfi nehéz előéletével is. Vilmos hezitál kicsit, ám belekezd sajátos kísérletébe: évtizednyi magányos sodródás után megpróbál újra emberekhez kötődni. 

Vastag rétegnyi apátiát, fásultságot és cinizmust kellene lelkéről lerobbantania ahhoz, hogy mindez működjön, így életének biztos pontjaiba próbál kapaszkodni: a játékba, amihez mesterfokon ért; az életmódjával járó precíz rendbe, s a nyomtalanul eltűnés különös képességébe, amit bőven volt ideje tökélyre fejleszteni magányos sodródása során. Eleinte nehéz megmondani, hogy társait eszközöknek vagy valódi személyeknek tekinti-e, s ez

a Svindler egyik legizgalmasabb felvetése: szabad-e saját üdvünk érdekében „használni” felebarátainkat? Meggyötört hősünk ugyanis elkeseredetten keresi a vezeklés lehetőségét, mégpedig olyan felfoghatatlan bűnökért, amelyeket ezerszer megbánt, mégis örökre vele maradnak. 

Schradertől sohasem állt távol az amerikai álom mocskos visszájának könyörtelen bemutatása, s ezúttal sem finomkodik: amerikai fogolytáborban járunk, ahol metálzenére csikarnak ki vallomásokat; szórakoztatóipari kulisszák mögé kukkantunk be, hogy megéljük a hedonizmus csömörét; s a cselekmény egy pontján rádöbbenünk, a világból végleg kiveszett az üdv igénye. Hősünk még hordozza magában a mércét: ezért üvöltenek benne egykori szörnyű tettei, s ezért kerüli el nagy ívben Istent. A nő és a fiú látszólag véletlenül, valójában azonban sorsszerűen sodródik elé, s lelkének legmélyéről ekkor tör föl valamiféle homályos késztetés, miszerint meg kell ragadni az esélyt. A végtelenített aszkézis ugyanis nem megoldás: megbizonyosodhatunk erről az éjjel kézzel írt naplóból, a mániákus precizitással kompenzált rémálmokból, de főleg abból a jéghidegen izzó tekintetből.

A Svindler műfaja szerint kissé ódivatú monodráma, ám Schrader metszően aktuálissá teszi a néző számára, mégpedig azzal a gesztussal, hogy mindent a főszereplője köré szervez. Oscar Isaac pedig meghálálja a bizalmat: nehezen felejthető az a testéből áradó, robbanni kész feszültség, ami az egész vásznat betölti. Az operatőri megoldások, a rendező gondosan adagolt hangulatteremtése és a kihagyásos forgatókönyv egyaránt ezt szolgálja. 

Az emberi lélek egyik legcsodálatosabb – s egyben legrémisztőbb – tulajdonsága, hogy mélységei beláthatatlanok. Öncsalásunk legyen bármilyen kifinomult, egyszer el fog érkezni az igazság pillanata.

Hiszen, ha bujkálunk előle, még hisszük, hogy Isten létezik – reményre ítéltettünk.

Szerző: Paksa Balázs

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. október 9-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.