Szívmelengető hegymenet – Gondolatok a Felfelé a lejtőn című filmről

És cseveghetünk mindenféléről (beleértve a melót, a családi állapotunkat, a kézműves söröket vagy az időjárást), érezzük, hogy az a kamaszkori egy húron pendülés végleg elveszett. Valamiért mégsem bánjuk. Ilyesféle regisztereket szólaltat meg a lelkünkben Michael Angelo Covino első nagyjátékfilmje, a két évvel ezelőtt Cannes-ban már díjazott Felfelé a lejtőn (The Climb), melynek mozibemutatóját annyi más, jobb sorsra érdemes filmmel együtt elsodorta a koronavírus-járvány.

Két férfi kaptat felfelé a szerpentinen valahol Dél-Franciaországban. Az egyikük finom kioktató éllel magyaráz, a másikuk örül, hogy itt lehet: épp aktuális közös projektjük a kerékpározás. Az emelkedő egyre nehezebb, s közben két fontos hírt tudunk meg: Kyle (Kyle Marvin) elmondja, hogy hamarosan házasodni készül, Mike (Michael Angelo Covino) pedig erre közli a barátjával, hogy elcsábította a jövendőbelijét, mégpedig többször is. Ez – érthetően – szül némi feszültséget (menet közben egy autós is bezavar), és a páros csakhamar a közeli kórházban találja magát. Pompás kiindulópont ez egy frappáns rövidfilmhez. Nem véletlen, hogy az alkotók eredetileg ilyen formában valósították meg az ötletüket, amelynek sikere után belevágtak az egész estés változatba, önmagukat téve meg főszereplőknek. No, de mi jöhet a balul sikerült biciklitúra után?

Covino és Marvin közösen vállalták a forgatókönyv megírását és a rendezést, nem csoda, hogy az elkészült filmen végig érezhető: mélyen személyes élményekből született. Nem feltétlenül önéletrajzi pontossággal – hiszen ahhoz azért kissé meredek a sztori –, ám sejthető, hogy a két filmbéli barát fordulatokkal teli történetét az ő valódi kapcsolatuk is alaposan formálhatta.

A folytatásban aztán felbukkan egy groteszk ízekkel fűszerezett temetés, egy zajos családi összejövetel, legénybúcsú, szilveszterezés és egy eseménydús esküvő is. A Felfelé a lejtőn azonban messziről kerüli az álomgyári havervígjátékok alpári humorral kevert közhelyességét. Hangsúlyosan fejezetekre osztott játékidejének minden szegmense egy-egy hosszan kitartott, egysnittes jelenetre épül, ám a kamera nem művészfilmesen andalog, hanem dokumentarista realizmussal imbolyog a főszereplők között, megadva azt az élményt, hogy a két barátot testközelből hallhatjuk. Főhőseink beengednek minket a maguk intim terébe, beszélgetéseik, reakcióik és cselekedeteik jólesően váratlanok, ugyanakkor mélyen életszagúak. Ez az életszagúság gyakran humoros, olykor felemelően derűs, máskor pedig fájdalmasan drámai.

Kyle az a nagyra nőtt, kedves mackó, akit mindenki szeret, hozzátartozói pedig szelíden terelgetik (legfőképp az édesanyja, majd a barátnője). Nincsenek túl nagy ambíciói arra nézvést, hogy kezébe vegye a sorsát, egyszerűen csak jól akarja érezni magát az életben. Mike fürkésző, kíváncsi természet, aki mindenben a lényeget kutatja, de egy szörnyű tragédia cinikussá teszi, és attól kezdve csupán sodródik, kritizál, menekül. Ez a két karakter kapaszkodik egymásba kezdetben kisebb, majd egyre nagyobb összezördülésekkel. S ahogy az az életben lenni szokott, semmi sem egyértelmű: hála a bravúrosan megírt forgatókönyvnek, nem tudunk állást foglalni Kyle és Mike vitájában, hiszen mindketten személyiségük teljes valójával érvelnek. Ha tetszik, a lelkükkel. Ez pedig súlyosabb minden körzővel-vonalzóval kimunkált disputánál.

A Felfelé a lejtőn nem klasszikus dráma, ám meglepően sokrétű, elgondolkodtató film. Vígjátéki hangütése csak álca, ami mögött ott lappang a szomorú felismerés: az egykorvolt idill nem hozható vissza, hiszen közben néhány illúzióval szegényebbek lettünk. Nem csak én, hanem ő is, akivel a suliban még együtt terveztük megváltani a világot. Menet közben azonban kiderült, hogy az élet bizony, jórészt hegymenet, s ha nem vigyázunk, könnyen a lejtőn találhatjuk magunkat. Óvatoskodva viszont nem lehet belevágni ebbe a nagy kalandba, filmünk minden keserédes felhangja ellenére mégis szívmelengetően ünnepli a barátságot. Ezt a furcsa, manapság kevéssé divatos szeretetkapcsolatot.

Szerző: Paksa Balázs

Fotó: Festival-cannes.com

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. június 27-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.