Azonosságok

Lukács evangéliumának ezekben a hetekben felolvasott szakaszaiban furcsán viselkedő rabszolgákról, illetve tisztségviselőkről hallunk. Az első ilyen evangéliumi alak a hűtlen gazdasági vezető, akiről az évközi 25. vasárnap olvasmánya szól. Azután az apostolok következnek, majd pedig az évközi 29. vasárnapon az igazságtalan bíró.

A hűtlen gazdasági vezető olyan rabszolga, aki még elcsapása után is óriási összeget sikkaszt (Lk 16,1–8a). Az igazságtalan bíró olyan tisztviselő, aki nem az igazságot szolgálja, hanem a saját hasznát (Lk 18,1–8). A Jézust kérdező apostolok pedig olyan szolgáknak tűnnek, akik valami jutalmat várnak a szolgálatukért, ha mást nem, hát azt, hogy az Úr növelje a hitüket (Lk 17,5–10). A hűtlen gazdasági vezető mégis példa lehet számunkra, mert szorult helyzetében mindenre képes a túléléséért. Nekünk is így kellene lennünk a megtéréssel. Az igazságtalan bíró története is példa: amikor a saját haszna egybeesik az igazság érvényre juttatásával, akkor teszi azt, amit kellene, s füle megnyílik az özvegy panaszára. Isten, aki igazságos, még sokkal inkább így tesz. De mire példa az a szolgakép, amely Jézus kérdésében megjelenik? Mire példák az apostolok, akiknek Jézus válasza szól?

Jézus a hitük növelését kérő apostoloknak nem akármilyen szolgákról beszél válaszában. Ezeknek a szolgáknak három feladatuk van: kapálnak, legeltetnek és felszolgálnak az asztalnál: „Ki az közületek, aki ezt mondja szolgájának, amikor az szántás vagy legeltetés után megjön a mezőről: Jöjj ide hamar, és ülj az asztalhoz? Nem azt mondja-e inkább neki: Készíts nekem valami ennivalót, övezd fel magad, és szolgálj fel nekem!” (Lk 17,7–8) E szolgák munkaterülete a termőföld, a dús rét és az asztal. Kapálják a jó földet, amelyen már sarjad a vetés. Gondját viselik a nyájnak, legelőre terelik, és ha egy állat elbolyong, éjjel-nappal utána járnak. Hazatérve urukhoz, asztalt terítenek. Mintha ez a szolgakép egybefoglalná az evangélium hirdetőinek feladatait is: segíteni Isten Országát a növekedésben, gondozni Isten népét, és végül ellátni az asztal szolgálatát. Ez a fajta kép nem a szolgalét függelmi vonatkozásait emeli ki a parancs-engedelmesség koordinátarendszerében, hanem az egzisztenciális oldalát. A szántóföldön, a legelőn és az asztalnál dolgozó szolgák szüntelenül uruk ügyében járnak, saját ügyük és uruk ügye azonos. Létük a vele való egység. 

Mit tanulhattak meg az apostolok abból a válaszból, amit Jézus adott nekik? Leginkább azt, hogy amíg a hit csak mennyiségi tényező, addig nem írja le jól az Isten és az ember közötti kapcsolatot. A hit sem mustármag méretűvé, sem hegy nagyságúvá nem alakítható. A hit egzisztenciális viszony: azonosság, egység a gazdával. De ebben az azonosulásban nem vagyunk magunkra hagyva. A Lukács-evangéliumban korábban megjelent már az úr válasza erre a rabszolgaattitűdre: „Boldogok azok a szolgák, akiket az úr, amikor megérkezik, virrasztva talál! Bizony, mondom nektek, felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, odamegy, és felszolgál nekik” (Lk 12,37). Azt pedig, hogy mennyire válik életre ez a mondat, az Úr azon a titkos vacsorán mutatta meg, amelyet tanítványaival költött el. Annál az asztalnál megmutatta, mennyire azonos lett az úr a rabszolgával: „felkelt az asztaltól, letette felsőruháját, és egy kendőt véve, körülkötötte magát, aztán vizet öntött egy mosdótálba, és elkezdte a tanítványok lábát mosni és megtörölni azzal a kendővel, amellyel körül volt kötve” (Jn 13,4–5). Hogy ezután még halálunkban is azonosuljon velünk. Az apostolok mint rabszolgák arra példák, hogy a „követel-tartozik”, „jár-nem jár” viszonyrendszeréből kiléphetünk a közös vacsora viszonyrendszerébe, ahol végül mindannyian az ünnepi asztal részesei leszünk. 

Dejcsics Konrád OSB