Béke és vigasztalás

Olyan nehezen tudtam megragadni Isten országának közelségét az életemben! Inkább egy gyermekkorom meséibe illő kép volt mindig a szemem előtt, ahogy Isten, valahol a messzeségében, de mégis közel, építgeti a maga országát, s aztán szép lassan egyre több polgára lesz. Hiába, hogy az Úr Jézus annyiszor beszélt róla, és az Egyház hagyománya is szépen definiálta, mit jelent igazán az Isten országa, nem érkezett el a szívembe.

Hosszú az út az értelem és a szívünk között. Eszünkkel még csak-csak megértjük alapvető hitigazságainkat, de ahhoz sok idő és hosszú út kell, hogy egész lényünket átjárja Jézus tanítása. Aztán egyszer csak leülünk egy padra, vagy éppen egy templomban, kápolnában térdepelünk, és csak ennyit mondunk: „Hogy lehet, hogy eddig nem értettem ezt a szót, mondatot vagy történetet? Pedig olyan egyszerű!”

„Elérkezett hozzátok az Isten országa!” – hallottuk a mai evangéliumban. Ott van benned, az élethez való hozzáállásodban, az elfogadni tudásban, a megértésben, a türelemben, amikor képes vagy értékelni a másikat úgy, ahogy van. Egyszerűen magad sem tudod hogyan, csak azt látod, hogy minden másképpen történik, mint korábban. Béke van benned, mert valami egészen különös egységben látod az életet ott bent, a szíved, lelked mélyén.

Édesanyám áldozatos élete időskorára az ismeretlenség homályába burkolózott. Úgy tűnik, már nem ismer meg bennünket, a gyermekeit, a családját, bár itt-ott megmutatkoznak a felismerés jelei. Hogy ez az értelmében vagy inkább a szívében zajlik? Nem tudom, de azt hiszem, inkább ez utóbbi az igaz. Egyvalakit azonban mindig felismer, bármilyen állapotban van is időskori demenciája következtében. Amikor bátyám a nagymama képét megmutatja neki, édesanyám szeme felcsillan, és csak ennyit mond: „Anyu!” Valahol a szíve, a lelke mélyén egy szent életű, áldozatos, imádságos édesanya értelemmel fel nem fogható nyomot hagyott a lelkében, egész lényében. Kitörölhetetlenül! Ehhez hasonló megrendítő tapasztalat az imádsághoz való viszonya. Amikor elkezdődik, be tud kapcsolódni, ha időközönként el is akad. Ott maradt a lényében az Istennel való beszélgetés örökké tartó békéje.

Bár ilyen kitörölhetetlenül érkezne el hozzám Isten országa, hogy öntudatlanul is felcsendüljön bennem a szeretet hangja, megértve az isteni, legmélyebb vigasztalás mindent felülmúló gazdagságát!

„Amint az anya vigasztalja gyermekét, úgy vigasztallak én is titeket; Jeruzsálemben leltek vigasztalást. Ennek láttán örülni fog szívetek; csontjaitok, mint a fű, sarjadoznak. Szolgáinak az Úr megmutatja segítő kezét.” (Iz 66,13–14)

Bátor Botond OSPPE