A tékozló

A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus alatt a szállodából azzal a villamossal mentünk a Hungexpo területére, amellyel kiskoromban édesanyám ölében, majd később egyedül utaztam a városba. A kongresszus idején szabadidőben haza is mentem, és érdekes volt több évtized távlatából újra látni gyermekkorom helyszíneit. A megállóknál, ahol szüleimmel a villamosra vártunk, szinte éreztem a kezemben a kezük melegét, amely akkor igazi biztonságot jelentett. A régi szép emlékek mind eszembe jutottak. Messzire elkerülve az emlékek ugyan felidéződnek, de egészen más, amikor a tárgyak, terek, utcák beszélnek arról, ami velem történt. Bizonyosan sokan vagyunk így ezzel. 

Ez jutott eszembe a tékozló fiú történetével kapcsolatban, hiszen ő kikérve az örökséget, elment egy távoli országba. Oda, ahol semmi sem emlékezteti édesapjára, a gyermekkorára. Mindent el akart felejteni, hogy a maga életét élhesse. S amíg tartott a vagyona, ez bizonyára működött is. A szükség azonban szép lassan visszavitte gyermekkora helyszíneire, ahol valamikor a fűben hempergett, szagolta a rét virágait, látta édesapja tekintetét, érezte a friss tej illatát. A nyomorúság ráébresztette arra, hogy van valami, ami mindennél fontosabb, ami a biztonságunkat megalapozza és éltet bennünket: az otthon melege, amiért nagyon sokat kell küzdeni. Most, ebben a szörnyű háborúban különösképpen belegondolhatunk ennek félelmetes valóságába.

Az Úr Jézus ezzel a történettel világít rá arra, hogy mennyire elárvul a szívünk, ha ki akarunk repülni Isten sugárköréből. Hogyan lehetséges ez? Hiszen ő mindenütt jelen van. Akkor megyünk „távoli országba”, amikor megfeledkezünk Istenről. Amikor azt mondom: „Alaposan összevesztem valakivel, de az Istent nem akartam megbántani. Eszembe sem jutott!” Éppen akkor vagyok távol az országától, amikor Isten eszembe sem jut. 

A történetben azonban van egy megdöbbentő részlet. „Atyja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve.” Messziről? Ez csak úgy történhetett, hogy leste, nézte az ablakból, remélve, hátha egyszer visszajön. Isten néz téged, vágyakozik utánad, reméli, hátha egyszer visszatalálsz, vagyis eszedbe jut.

A fiú sokat töpreng, magába száll, és útnak ered hazafelé. Látni akarja édesapja arcát. Talán nemcsak a fizikai éhség gyötörte, hanem a szégyen és a sehová sem tartozás keserűsége. Istenhez tartozni a legnagyobb biztonság. S ha számot is kell vetnünk „távollétünkről”, mégis az a legfontosabb, amit a mai zsoltáros mond: „Megvilágosultok, ha az Úrra néztek, és arcotokat nem éri szégyen.” (Zsolt 33)

Olyan ez, mint amikor kórházban fekszünk, és a vizit idején bejön a kórterembe az orvos. A beteg az arcát nézi, hogy mosolyog-e vagy inkább gondterhelt, csóválja-e a fejét vagy éppen bólogat. A kórlapon lévő feljegyzéseket nem mindenki érti, de az orvos arca sok mindent elárul a beteg állapotáról.

Nézzünk tehát az Úrra, hogy hazataláljunk, és ne feledkezzünk meg róla egy pillanatra sem, hogy így mindig „otthon” maradjunk. 

Bátor Botond OSPPE