Vár ránk a Mester

Vannak pillanatok, amikor mintha megzavarodna az idő. „Déjà vu!” (Már láttam!) – szoktuk mondani, arra utalva ezzel, hogy amit itt és most megélünk, az olyan, akár egy korábbi tapasztalásunk. Hasonló érzés tölthet el minket a mostani evangéliumi szakasz kapcsán. A Feltámadott megjelenése a Genezáreti-tó partján szinte tűpontosan felidéz egy másik csodálatos halfogást, amelyről Lukács az ötödik fejezet elején számol be. Ugyanaz a kiinduló helyzet: meddő éjszaka, hiábavaló fáradozás, kifáradás. És hasonló a kibontakozás is: Jézus váratlan érkezése a part felől, a látszólag értelmetlen utasítás, a bizalom és a ráhagyatkozás próbatétele…

A jánosi leírásban szinte beleéljük magunkat Péter helyzetébe, aki újraélve mindezt önkéntelenül felkiált: „Az Úr az!” Milyen emlékképek térnek vissza a lelkébe? Milyen érzések rohanják meg? Mindezt nem tudjuk, ám az egyértelmű, hogy a felismerés pillanata visszaidézi az első meghívás földindulásszerűségét. Egyszer már emberhalásszá lett, s most újra halakat próbál fogni. A kudarcos éjszaka mintegy szimbolikus megjelenítése a nagypénteki bukásnak: kiábrándulásnak, félelemnek, tagadásnak, hűtlenségnek. A János szerinti evangélium szíven ütő alázattal és az emberi lélek mozgásaira való érzékenységgel nem tesz úgy, mintha a húsvétvasárnapi események után hirtelen minden árnyék köddé vált volna, és kizárólag az új élet diadalmas napsugara ragyogna az apostolok életének egén. Egy dolog elfogadni, hogy Krisztus feltámadt – és egy másik a hosszú, gyötrő eljutás addig a pontig, amikor mi támadunk fel a hitetlenségünkből, a szűkkeblűségünkből, a késedelmes szívűségünkből. Az első előfeltétele a másodiknak, ám nem szükségszerűen és automatikusan váltja ki azt.

Ezen a ponton fontossá válik egy további párhuzam a lukácsi és a jánosi szöveg között. Az első alkalommal Péterből kiszakad a kiáltás: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok!” (Lk 5,8). Másodszor pedig a találkozás beletorkollik egy párbeszédbe, a szeretet, a megbocsátás és az irgalom magával sodró dialógusába, a háromszori vallomástétel általi feloldozásba és kiengesztelődésbe. Péter mindannyiunkat magában hordoz: minket, az esendőket és gyarlókat, azokat, akik Isten végtelen szentségének és erejének felismerésére még képesek vagyunk, de oly nehezen tudjuk hozzáalakítani önmagunkat ehhez a titokhoz. A Mester azonban türelmes és szelíd, megértő és vár ránk. Ha kell, újra és újra visszajön, akár egészen a „Quo vadis”-élményig, hogy végül beteljesítsen minket.

Török Csaba