Akiket nehéz szeretni

Valami olyasmit várna el tőlünk a mai evangélium, ami nem parancsolható? Nem mesterkélt, erőltetett, őszintétlen a szeretetünk, ha pont az ellenségeinket kellene szeretnünk? És mindezt parancsra?

Mielőtt az ellenségszeretet nehéz parancsára figyelünk, érdemes szembesítenünk magunkat azzal, hogy ez a fajta szeretet bizonyos értelemben könnyebb, mint a „Szeressük egymást!” jézusi parancs teljesítése. Ugyanis csak rajtam múlik, sikerül-e szeretnem az ellenségemet. A másiknak semmit sem kell tennie, sőt, minél ellenségesebb vagy gonoszabb a viselkedése, annál alkalmasabb alanya az ellenségszeretetnek. Egyedül az én kegyelmi indításra meghozott döntésem és a kegyelembe való belekapaszkodásom szükséges ahhoz, hogy szeressem.

A nehezebb „Szeressük egymást!” jézusi parancs teljesítéséhez már legalább két személy szükséges. A kölcsönös szeretetben mindig van valami kiszolgáltatottság, és ettől nehéz. A szeretet teljessége mégis csak ez a viszonzott szeretet, amiben sok a kockázat.

A mai evangélium a nehezen szerethetők felé irányít minket: ott szeressünk, ahol viszonzást, hálát és kölcsönösséget nem remélhetünk. Maga Krisztus Urunk tanítja ezt az ellenségszeretetet, ami egyedülálló módon csak a kereszténységben létezik.

Hans Urs von Balthasar szerint Jézus egész tanítása „mindabban, amit kimond, ígér és követel, (…) csak egész életének a kereszt felé irányulásából válik érthetővé. Mindez könnyen szemléltethető az ellenségszeretet parancsolatán keresztül, amely csupán fedezet nélküli erkölcsi követelmény lenne, ha meghalván Jézus nem imádkozott volna kínzóiért, azaz testében nem valósította volna meg azt, ami »lehetetlen«” (vö. Lk 23,34).

A keresztény ellenségszeretetnek az ad értelmet, hogy mindennek ellenére szeretni akarom a másikat. Isten egyszülött Fiában mutatta meg nekünk, hogy nem az érdemeinkért szeret minket, és azt is, hogy felénk irányuló irgalma mindent megelőz. Ha az igazságosság alapján szeretne bennünket Isten, nem lenne esélyünk arra, hogy üdvözöljünk. A szeretet nélküli igazság: kemény.

Isten nemcsak igazságos, hanem irgalmas is, azaz megbocsát. Irgalmát az emberek felé gyakorolja. Nekünk, bűnös és bűneinket megbánó embereknek szükségünk van arra, hogy Isten irgalmas legyen, hogy megbocsásson, különben bűneink miatt büntetést érdemelnénk, és az igazságosság szerint nem volna más lehetőség. Amikor Isten megbocsát a bűnbánó embernek, akkor visszafogadja őt szeretetébe. A megbocsátás, az irgalom nem gyengeség Isten részéről, hanem szeretetéből fakadó tulajdonság és cselekedet.

Jézus szava szerint az embernek is irgalmasnak kell lennie. Amit mond, valójában az egyik legkomolyabb felszólítása: „Legyetek irgalmasok, miként a ti mennyei Atyátok is irgalmas!” (Lk 6,36), illetve: „ha ti nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem fog nektek megbocsátani” (Mt 6,15). Isten irgalmát utánozva nekünk is megbocsátónak kell lennünk embertársaink iránt, még akkor is, ha nehezen szerethetők, vagy ha nem érdemlik meg a szeretetünket.

„A megbocsátás olyan erő, amely új életre kelt és bátorsággal tölt el, hogy reménnyel tekintsünk a jövőbe” – fogalmaz Ferenc pápa a Misericordiae vultus (Az irgalmasság arca) kezdetű bullájában. A megbocsátás tudatos döntés arról, hogy mindennek ellenére szeretni akarom a másikat. Mindannyiunk életében ott vannak az „ellenségek”, a nehezen szerethetők, akik szomjazzák a szeretetünket és az új reményt adó megbocsátást, ami végül is mindig az Atyától jön, mi csak továbbadjuk.

Németh Norbert

Magyar Kurír