Én tibennetek

Monostori napirendünk szerint a hajnali zsolozsma után egészen háromnegyed nyolcig csak csendben lehet reggelizni, majd aki később megy az ebédlőbe, az már beszélgethet reggeli közben. Egy ilyen, későbbi reggelinél történt a következő eset. Ambrus atya mellett ültem, és beszélgettünk, már nem tudom, miről. Egyszer csak ezt mondta, és erre azóta is szó szerint emlékszem, pedig már jó pár éve lehetett:

Tudod, a világunk nagyobbik része, az belül van.”

Abban pillanatban éreztem, hogy ez a mondat meghatározó lesz az életemben. Még akkor is, ha nem teljesen értem, jobban mondva még nem teljesen tudom felfogni a tartalmát. Az ilyen mondatokhoz már javakorabeli embernek kell lenni. Hálás voltam, hogy aznap erre a későbbi időpontra esett a reggelim, mert szükségem volt erre a mondatra.

A külső világ egyszerre szédítő és félelmetes. Befogadhatatlanul, kiismerhetetlenül tágas, de nincs hatásunk rá. Nem tudjuk irányítani, inkább fordítva történik: a külső világ kezdi átvenni a hatalmat fölöttünk. Irányít törvényekkel, hatalmasságokkal, ellenségeskedéssel és azzal az érzéssel, hogy jelentéktelenek vagyunk számára. Holott „tudod, a világunk nagyobbik része, az belül van”.

A belső világunkra ritkán figyelünk. Pedig szédítően tágas és félelmetes erőkkel teli az is. Csak még nem fedeztük föl. Talán észre sem vettük. A belső és a külső világ között az a különbség, hogy a külsőt nem irányíthatjuk. Ideig-óráig úgy tűnhet, hogy van rá hatásunk, de az illékony, és hamarosan csalódnunk kell, mert kiderül, hogy valójában nem mi irányítottuk az eseményeket. Más a helyzet a belső világunkkal. Azt irányíthatjuk. Az a miénk, mi kaptuk. Nem könnyű uralni, hiszen ahhoz először észre kell venni, azután meg kell ismerni, alázattal kitanulni sajátos logikáját, begyakorolni irányításának eszközeit. De mindezek által a miénk lehet, kimeríthetetlen gazdagságával együtt. Amikor az evangéliumban Jézus arról szól, hogy közösségben van velünk, mi pedig közösségben vagyunk Istennel, nem véletlenül fogalmaz így: Ti bennem vagytok, én pedig tibennetek. Nem azt mondja, hogy „ti a szolgáim vagytok”, vagy hogy „ti hozzám tartoztok”.

A belső világunkról szól. Ő ott lakik. Ha tényleg keresztények, azaz krisztusiak vagyunk.

Krisztus belül van. És ebből annyi minden következik! Például az, hogy Krisztust nem kell megvédeni.

Mi, keresztények sokszor féltjük az Urat. Meg akarnánk védeni ettől-attól. Pedig ő be akar jönni. Nem a külső világ alávetettje, akit féltenünk kell, vagy akit elnyomhat ez a világ.

Ő belül van, ha beengedjük az életünkbe. Ha féltjük, akkor valószínűleg még nem engedtük be, még nincs ott belül, vagy még nem vettük észre.

Minden félelem, ami bennünk van, annak a jele, és arra akarja felhívni a figyelmünket, hogy még messze vagyunk attól, amiről az evangélium ír: „ti láttok engem, mert én élek, és ti is élni fogtok. Azon a napon megtudjátok majd, hogy én Atyámban vagyok, ti pedig énbennem, és én tibennetek”. (Jn 14,19–20)

Ha akár csak egyszer is megtapasztaljuk, milyen kimeríthetetlen erő van abban, hogy bennünk lakik, akkor mást már nem is akarunk beengedni. Egyedül ő elég. S akkor már ki akarná, ki merné őt védelmébe venni? Hiszen ő az Úr, mindenek felett. Kívül és belül egyaránt.

Szerző: Juhász-Laczik Albin OSB

Magyar Kurír