Isteni Ige és emberi szó

A mai vasárnap evangéliumát már hallhattuk a karácsonyi ünnepi misében is. Üzenete azonban olyan mély, hogy az Egyház újra meg újra olvassa, ízlelgeti, kínálja Isten népének, mert szinte befogadni sem lehet elsőre. Mint amikor egy nekünk tetsző személyt, képet újra meg újra megnézünk: nem tudunk betelni a szépségével, és így keressük az igazságát.

„Nem ő volt a világosság, hanem azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról” – halljuk Keresztelő Jánosról. Ő azért lépett föl, hogy Krisztus érkező világossága előtt felnyissa a homályos szemeket, és nem azért, hogy a hamis látnokok okoskodásaira jellemző, betegesen borongós víziókkal fertőzze a népeket. Nem gondolja magáról, hogy ő a világosság, a mindentudó. Ő a szemeket és a szíveket nyitogatja.

A mi életünkben sem az emberi okoskodás ad világosságot, hanem Krisztus. Elgondolkodtató, hogy nem ismerjük eléggé, akit vártunk és aki megjelent. Annál jobban ismerjük helyette a jajveszékelést és a mindenféle sötét figyelmeztetést, silány üzenetet. Elfelejtjük, hogy János hiteles lénye már maga „nagy figyelmeztetés”, mely nem elbizonytalanít, hanem ellenkezőleg: bátorságot önt a remegő szívekbe. Mert a világosságot hozó Igére mutat. Minket sokszor mégsem Krisztus fénye vonz, hanem a sötétség varázsa. És ez az igazi tragédia. A sok szenzációkeltő sallang elkedvetlenít, emberi szavak ezreivel tölt be, csak éppen az Isten nem jut szóhoz bennünk, mert elhallgattatjuk magát az Igét, aki azért jött, hogy a megtestesüléssel emberré legyen, és így én „megistenüljek”. Ha nem rá figyelünk, akkor nem az isteni Ige fog vezetni bennünket, hanem az emberi szó. Az Ige világosságot teremt, a szó sokszor sötétséget.

Ha a minket érő emberi szavak óceánjából, a ma divatos összeesküvés-elméletekből táplálkozó feltételezések – melyek ragályosabbak, mint maga a járvány, és valahol többet is rombolnak – maradéktalanul igazak volnának, a hit fényében akkor is azt kellene kérdeznem: hol vannak ezek az Igazsághoz, Istenhez képest? Keresztelő János a vértanúságig menő bátorsággal vallotta, hogy ki is az igazi Világosság, mely minden félelmet eloszlat. Ő nem kétségbeesett jajveszékeléssel, károgással akart tenni az emberek üdvösségéért, hanem megfontolt szavai és hite által.

„A nép, amely sötétségben jár, nagy fényességet lát” – hallottuk többször is advent folyamán. És ez nemcsak a bűnök erkölcsi sötétsége. Hanem a tudatlanság fájdalmas éjszakája is. A sebesen elharapódzó butaságé, amely rövidlátó módon kesereg és szorong, ahelyett, hogy ablakot nyitna, és észrevenné: már régen itt van közöttünk Krisztus, „felkelő Napunk a magasságból”, aki az isteni igazságok konkrét, kézzel fogható, testet öltött ragyogását hozza a lelki homály és a buta szóbeszéd bizonytalansága és zavarkeltése helyett. És ebben a fényben – „Krisztus világossága!”, ahogy húsvét éjszakáján a lelkünkbe hatol –, az isteni szeretetnek a világot újjáteremtő és a gonoszt „megvakító” ragyogásában az emberi szemek és szívek is örvendezni és éledni kezdenek.

Kovács Zoltán rektor