„A pap is állandóan evangelizálásra szorul” – Ferenc pápa beszéde a papságról, I. rész

Az eseményen magyar delegáció is részt vesz, Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia vezetésével.

Ferenc pápa teljes beszédének fordítását két részletben adjuk közre.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Hálás vagyok a lehetőségért, hogy megoszthatom veletek gondolataimat, melyek abból fakadnak, amit az Úr fokozatosan megismertetett velem ez alatt a több mint ötven évnyi papi szolgálat alatt. Nem szeretném kizárni ebből a hálás megemlékezésből azokat a papokat, akik életükkel és tanúságtételükkel gyermekkorom óta megmutatták azt, ami a jó pásztor arcának alakot ad. Töprengtem, mit is mondhatnék ma a papi életről, és arra a következtetésre jutottam, hogy a legjobb szó abból a tanúságtételből származik, amelyet megannyi paptól kaptam az évek során. Amit kínálok, az a róluk való elmélkedés gyümölcse: azokat a jellegzetességeket szeretném elismerni és szemlélni, amelyek megkülönböztették őket, és amelyek egyedülálló erőt, örömöt és reményt adtak nekik lelkipásztori küldetésükben.

De ugyanúgy kell beszélnem azokról a paptestvérekről is, akiket kísérnem kellett, mert elveszítették az első szerelem tüzét, és szolgálatuk meddővé, ismétlődővé és szinte értelmetlenné vált. A pap az életében különböző állapotokon és időszakokon megy keresztül; személy szerint én is sokféle állapoton és időszakon mentem keresztül, és a Lélek mozgásait „átgondolva” azt állapítottam meg, hogy bizonyos helyzetekben, beleértve a megpróbáltatás, a nehézség és az üresség időszakait is, amikor megéltem és megosztottam az életet, bizonyos módon megmaradt lelkemben a béke. Tudom, hogy sokat lehetne beszélni és elméleteket gyártani a papságról…; ma inkább ezt a „kis összegyűjtött termést” szeretném megosztani veletek, hogy a mai pap, bármilyen időszakon menjen is éppen keresztül, megélhesse a békét és a termékenységet, amelyet a Lélek adni akar. Nem tudom, hogy ezek a gondolatok papi életem „hattyúdalának” számítanak-e, de azt biztosan állíthatom, hogy személyes tapasztalatomból fakadnak. Itt nincs elmélet, arról beszélek, amit megéltem.

A kor, amelyben élünk, olyan kor, amely arra kér bennünket, hogy ne csak észleljük a változást, hanem annak tudatában fogadjuk azt, hogy korszakváltás előtt állunk

– ezt már többször elmondtam. Ha voltak is kétségeink ezzel kapcsolatban, a koronavírus-járvány több mint nyilvánvalóvá tette: a járvány kitörése ugyanis sokkal több, mint egy egészségügyi probléma, sokkal több, mint egy megfázás.

A változás mindig különböző módokat kínál fel arra, hogy kezeljük. A probléma az, hogy sok cselekedet és magatartás lehet hasznos és jó, de nem mindegyiknek van evangéliumíze. És itt van a lényeg, a változáskor azt kell felismerni, hogy melyik cselekvés hordozza, illetve nem hordozza az evangélium ízét. Például jellemezhet bennünket a kodifikált formák keresése, melyek nagyon gyakran a múlthoz kötődnek, és amelyek egyfajta védelmet „biztosítanak” nekünk a kockázatokkal szemben, s ekkor menedéket keresünk egy olyan világban vagy társadalomban, amely már nem létezik (ha egyáltalán létezett is valaha), mintha ez a bizonyos rend képes lenne véget vetni a történelem által elénk tárt konfliktusoknak. Ez a válság a visszafelé haladás válsága, hogy menedéket találjunk.

Egy másik magatartásforma lehet a túlzott optimizmus – „minden rendben lesz” –; túlságosan előreszaladunk megkülönböztetés és a szükséges döntések nélkül. Ez az optimizmus végeredményben figyelmen kívül hagyja ennek az átalakulásnak a sérültjeit, nem képes elfogadni a jelen kor feszültségeit, összetettségét és kétértelműségét, és a legújabb újdonságot „szentesíti” tényleges valóságnak, megvetve ezzel az évek bölcsességét.

(Ez kétféle menekülés; a béres magatartása, aki látja a farkast közeledni, és elmenekül: a múltba menekül, vagy a jövőbe menekül). Ezek közül egyik megatartásforma sem vezet kiforrott megoldásokhoz. A mai nap konkrétságánál, itt kell megállnunk, a mai nap konkrétságánál!

Ezzel szemben szeretem azt a hozzáállást, amely abból fakad, hogy bizakodóan vállaljuk a valóságot, az Egyház bölcs, élő és életető hagyományában lehorgonyozva, amely megengedheti magának, hogy félelem nélkül kievezzen a mélyre. Úgy érzem, Jézus a történelem jelen pillanatában ismét arra hív bennünket, hogy „evezzünk ki a mélyre” (vö. Lk 5,4), azzal a bizalommal, hogy ő a történelem Ura, és hogy az ő vezetésével képesek leszünk felismerni, hogy milyen horizont felé haladjunk. Üdvösségünk nem aszeptikus üdvösség, nem laboratóriumból vagy valóságidegen spiritualizmusokból származik – mindig megkísért bennünket a gnoszticizmus, amely modern, ma is jelen lévő kísértés –; Isten akaratának a felismerése azt jelenti, hogy megtanuljuk a valóságot az Úr szemével értelmezni, anélkül, hogy menekülnünk kellene attól, ami népünkkel történik ott, ahol él, anélkül a szorongás nélkül, hogy a pillanatnyi ideológia vagy egy előre gyártott válasz által vezérelve gyors és megnyugtató kiutat keressünk, melyek mindketten képtelenek arra, hogy felvállalják történelmünk legnehezebb, sőt, legsötétebb időszakait. Ez a két út arra vezetne, hogy megtagadjuk „Egyházunk történelmét, mely dicsőséges, amennyiben az az áldozatok, a reménység, a mindennapos küzdelem, a szolgálatban felemésztett élet, a fáradságos munkában való állhatatosság története” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 96).

Ebben az összefüggésben

a papi életet is érinti ez a kihívás; ennek egyik tünete a hivatásválság, mely különböző helyeken közösségeinket sújtja.

Igaz azonban, ez gyakran annak köszönhető, hogy a közösségekben nincs meg a magával ragadó apostoli lelkesedés, így azok nem keltenek lelkesedést és nem vonzanak: a funkcionális közösségek például jól szervezettek, de hiányzik belőlük a lelkesedés, minden a helyén van, de hiányzik a lélek tüze. Ahol van élet, buzgóság, vágy arra, hogy Krisztust elvigyék másokhoz, ott valódi hivatások születnek. Olyan egyházközségekben is, ahol a papok nem túl elkötelezettek és nem túlzottan vidámak, a közösség testvéri és buzgó élete felkelti a vágyat, hogy valaki teljesen Istennek és az evangelizációnak szentelje magát, különösen, ha ez az élő közösség kitartóan imádkozik a hivatásokért, és van bátorsága, hogy a fiataloknak az Istennek szenteltség különleges útját ajánlja. Ha a funkcionalizmus hibájába esünk, lelkipásztori szervező munkába – amikor ez minden, és csakis ez –, az egyáltalán nem vonzza az embereket, de ha van egy pap vagy egy közösség, amelyben megvan ez a keresztény, keresztségből fakadó lelkesedés, ott ébrednek új hivatások.

A pap élete mindenekelőtt egy megkeresztelt ember üdvösségtörténete. Ouellet bíboros említette a szolgálati és keresztségi papság közti különbségtételt.

Néha elfelejtjük a keresztséget, és a papság funkcióvá válik: funkcionalizmus, ez veszélyes! Sosem szabad elfelejtenünk, hogy minden különleges hivatás, beleértve az egyházi rend szentségét is, a keresztség teljessé válása.

Mindig nagy a kísértés, hogy keresztség nélküli papságot éljünk meg – és vannak „keresztség nélküli” papok! –, vagyis anélkül, hogy emlékeznénk arra, hogy az első meghívásunk az életszentségre szól. Szentnek lenni azt jelenti, hogy Jézushoz hasonlóvá válunk, és életünket az ő érzései járják át (vö. Fil 2,15). Csak akkor tesszük láthatóvá Istent, és valósítjuk meg így az életszentségre szóló meghívásunkat, ha igyekszünk úgy szeretni, ahogy Jézus szeretett. Szent II. János Pál joggal emlékeztetett bennünket arra, hogy „a papnak, akárcsak az Egyháznak, jobban tudatosítania kell, hogy állandóan evangelizálásra szorul” (Pastores dabo vobis, 1992. március 25., 26).

Mondd csak egy-egy püspöknek, egy-egy papnak, hogy evangelizálásra szorul… nem is értik! Ez történik, ez a mai kor drámája!

Minden sajátos hivatást alá kell vetni ilyen megkülönböztetésnek. Hivatásunk mindenekelőtt válasz annak, aki először szeretett bennünket (vö. 1Jn 4,19). És ez reménységünk forrása, mert az Úr a válság közepette sem szűnik meg szeretni és ezért hívni. És ennek mindannyian tanúi vagyunk: egy nap az Úr talált ránk ott, ahol és ahogyan voltunk, ellentmondásos környezetben vagy bonyolult családi helyzetben. Szeretem újraolvasni Ezekiel könyvének 16. fejezetét, és időnként azonosulni vele: az Úr itt talált rám, így talált rám, és így segített előre… De ez nem tántorította el attól, hogy rajtunk keresztül akarja megírni az üdvösség történetét. Kezdettől fogva így volt ez: gondoljunk csak Péterre és Pálra, Mátéra, hogy csak néhányat említsünk. Kiválasztásuk nem egy ideális lehetőségből fakadt, hanem konkrét elkötelezettségből mindegyikük mellett.

Mindenkinek a saját emberségét, saját történetét, saját jellemét vizsgálva nem azt kell kérdeznie magától, hogy egy hivatás melletti döntés előnyös-e vagy sem, hanem azt, hogy – lelkiismerete hangjára hallgatva – az a hivatás kibontakoztatja-e benne a Szeretetnek azt a potenciálját, amelyet keresztségünk napján kaptunk.

Ezekben a változásokkal teli időkben sok kérdéssel kell szembenézni, és kísértések is érnek bennünket. Ezért beszédemben egyszerűen arra szeretnék összpontosítani, amit a mai pap életében meghatározónak érzek, szem előtt tartva azt, amit Pál apostol mond: „Őbenne – vagyis Krisztusban – az egész épület egybeilleszkedik, és az Úrban szent templommá növekszik” (Ef 2,21). Az „egybeilleszkedik” harmóniában való növekedést jelent, és harmóniában való növekedést csak a Szentlélek adhat, ahogyan azt Szent Baszileiosz oly szépen meghatározta „A Szentlélekről” szóló értekezés 38. pontjában: „Ipse harmonia est” [ő maga a harmónia]. Ezért úgy gondoltam: minden épületnek, hogy megálljon a lábán, szilárd alapra van szüksége; ezért azokat a magatartásformákat szeretném megosztani veletek, amelyek szilárdságot adnak a pap személyének; szeretném megosztani veletek – már hallottátok, de hadd ismételjem meg még egyszer – papi életünk négy tartópillérét, melyeket „négy közelségnek” fogunk nevezni, mert Isten stílusát követik, mely alapvetően a közelség stílusa (vö. MTörv 4,7). Ő maga határozza meg magát így a népnek: „Mondd meg nekem, melyik néphez vannak olyan közel az istenei, mint amilyen közel én vagyok hozzád?” Isten stílusa a közelség, ez egy különleges, együttérző és gyengéd közelség. Ez az a három szó, amely meghatározza a pap – és a keresztény ember – életét, mert pontosan Isten stílusából származik: közelség, együttérzés és gyengédség.

Erre már utaltam korábban, de ma szeretnék részletesebben kitérni rá, mert a papnak receptek és elméletek helyett konkrét eszközökre van szüksége, amelyekkel szolgálatát, küldetését, mindennapi életét meg tudja oldani. Szent Pál arra buzdította Timóteust, hogy tartsa elevenen az Istentől kapott ajándékot, amelyet az ő kézfeltételével kapott, és amely nem a félelem, hanem az erősség, a szeretet és a józanság lelke (vö. 2Tim 1,6–7). Hiszem, hogy ez a négy pillér, ez a négy „közelség”, melyekről most beszélni fogok, gyakorlatiasan, konkrétan és reménykeltő módon segíthetik feléleszteni azt az ajándékot és termékenységet, amelyet egykor nekünk ígértek, és segítenek elevenen tartani ezt az ajándékot.

Először is, az Istenhez való közelség. Négy közelségről van szó, ezek közül tehát az első az Istenhez való közelség.

Közelség Istenhez

Azaz közelség a közelségek Urához. „Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők. – Ebben a részben beszél János az evangéliumban a »megmaradásról«. – Aki bennem marad, s én őbenne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek. Aki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, ha elszárad. Összeszedik, tűzre vetik és elég. Ha bennem maradtok, és tanításom is bennetek marad, akkor bármit akartok, kérjetek, és megkapjátok” (Jn 15,5–7).

A pap mindenekelőtt arra kap meghívást, hogy ápolja ezt a közelséget, a bensőséges kapcsolatot Istennel, és ebből a kapcsolatból merítheti a szolgálatához szükséges erőt. Az Istennel való kapcsolat, úgymond, az oltvány, amely a termékenység kötelékében tart bennünket. Az Úrral való igazi kapcsolat nélkül szolgálatunk meddőségre van ítélve. A Jézushoz való közelség, az ő igéjével való érintkezés lehetővé teszi, hogy összevessük életünket az övével, és megtanuljuk, hogy ne botránkozzunk meg semmin sem, ami velünk történik, hogy megvédjük magunkat a „botrányoktól”. Ahogy a Mester esetében is volt, az öröm és a lakodalmas ünnepek, a csodák és gyógyulások, a kenyérszaporítás és a pihenés időszakain fogtok keresztülmenni. Lesznek olyan időszakok, amikor dicséretet kaptok, de olyanok is, amikor hálátlansággal, elutasítással, kétségekkel és magánnyal találkoztok, egészen addig a pontig, amíg azt kell mondanotok: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46).

Jézushoz való közelségünk arra biztat, hogy ne féljünk egyik időszaktól sem – nem azért, mert erősek vagyunk, hanem mert őrá tekintünk, őbelé kapaszkodunk,

és azt mondjuk neki: „Uram, ne engedd, hogy kísértésbe essek! Segíts megértenem, hogy életem fontos időszakát élem meg, és hogy velem vagy, hogy próbára tedd hitemet és szeretetemet” (Carlo M. Martini: Incontro al Signore Risorto [Találkozás a feltámadt Úrral], San Paolo, 102). Ez az Istenhez való közelség néha a küzdelem formáját ölti: küzdelem az Úrral, különösen akkor, amikor leginkább érezhető a hiánya a pap életében vagy a rábízott emberek életében. Egész éjjel küzdeni, és áldását kérni (vö. Ter 32,25–27), ami sokak számára életforrás lesz. Néha küzdelem. Egy pap, aki itt dolgozik a kúrián – akinek nehéz munkája van, rendet tenni egy helyen; fiatal –, ő mesélte nekem, hogy fáradtan tért haza, fáradtan tért haza, de lefekvés előtt megpihent a Szűzanya előtt, rózsafüzérrel a kezében. Szüksége volt erre a közelségre, egy pap itt, a kúrián, a Vatikán alkalmazottja. Sok kritika éri a kúrián belüli embereket, ez néha jogos, de azt is mondhatom és tanúsíthatom, hogy szentek is vannak itt, ez igaz.

Sok papi válság eredeténél éppen a szegényes imaélet, az Úrral való meghitt kapcsolat hiánya, a lelki élet pusztán vallási gyakorlatra szűkítése áll.

Szeretném megkülönböztetni ezt a két dolgot a képzésben is: egy dolog a lelki élet, egy másik a vallásgyakorlat. „Milyen a lelki életed?” – „Jó, jó. Reggelente elmélkedem, elmondom a rózsafüzért, elimádkozom az »anyóst« – az anyós a breviárium –, tehát elimádkozom a breviáriumot és minden ilyesfélét… Mindent elvégzek.” Nem, ez vallásgyakorlat! „Engem az érdekel, milyen a lelki életed!” Emlékszem életem fontos időszakaira, amikor ez az Úrhoz való közelség meghatározó volt abban, hogy megtartson, támogasson a sötét pillanatokban. Az imádság, a lelki élet meghittsége, az Istenhez való konkrét közelség nélkül, melyet az ige hallgatása, az eucharisztikus ünneplés, a szentségimádás csendje, önmagunk Máriára bízása, egy vezető bölcs kísérése, a kiengesztelődés szentsége biztosít, tehát e konkrét „közelségek” nélkül a pap úgymond csak egy megfáradt munkás, aki nem élvezi az Úr barátainak járó jótéteményeket. Szerettem megkérdezni – a másik egyházmegyében – a papokat: „És mondd – meséltek a munkájukról –, mondd, hogyan fekszel le?” Nem értették. „Igen, igen, este hogyan mégy ágyba?” – „Fáradtan érek haza, eszem valamit, és lefekszem, de lefekvés előtt még tévézem.” – „Jó! És nem mész az Úrhoz, legalább jó éjszakát kívánni?” Ez a probléma. A közelség hiánya. Az normális volt, hogy elfáradt a munkában, és ment pihenni, tévét nézni, ami megengedett dolog – de az Úr nélkül, e nélkül a közelség nélkül! Imádkozta a rózsafüzért, imádkozta a breviáriumot, de az Úrral való meghitt kapcsolat nélkül! Nem érezte szükségét, hogy azt mondja az Úrnak: „Viszlát, holnap találkozunk, köszönöm szépen!” Ezek apró gesztusok, melyek a papi lélek hozzáállásáról árulkodnak.

A papi életben például túl gyakran csak kötelességként gyakorolják az imádságot, elfelejtve, hogy a barátságot és a szeretetet nem lehet külső szabályként előírni, hanem az szívünk alapvető választása.

Az imádkozó pap – a gyökereket tekintve – olyan keresztény marad, aki teljesen megértette a keresztségben kapott ajándékot. Az imádkozó pap olyan fiú, aki állandóan emlékszik arra, hogy fiú, és hogy van egy Atyja, aki szereti őt. Az imádkozó pap olyan fiú, aki közel van az Úrhoz.

Mindez azonban nehéz, ha nem alakítottuk ki azt a szokást, hogy a nap folyamán többször is elcsendesedjünk. Ha nem tudjuk félretenni Márta „cselekvését”, és nem tanuljuk meg Mária „jelenlétét”. Nehezen mondunk le a tevékenységlázról – a tevékenységláz sokszor menekülés lehet –, mert amikor abbahagyod a foglalatoskodást, nem a béke köszönt be azonnal a szívedbe, hanem a vigasztalanság; és hogy ne kerülj vigasztalan szomorúságba, hajlamos vagy sosem megállni. A munka eltereli a figyelmet, hogy ne törjön ránk az üresség. De az üresség a találkozási pont Istennel. Pontosan azáltal, hogy elfogadjuk az ürességet, mely a csendből, a tevékenységektől és szavaktól való tartózkodásból, önmagunk őszinte megvizsgálásának bátorságából születik, épp így történik meg, hogy minden olyan fényt és békét kap, amely már nem a saját erőnkön és képességeinken alapszik. Meg kell tanulnunk megengedni, hogy az Úr végezze továbbra is munkáját minden emberben, és lemetszhesse mindazt, ami terméketlen, meddő, és eltorzítja a meghívást.

Az imádságban való kitartás nemcsak azt jelenti, hogy hűségesek maradunk egy gyakorlathoz: azt is jelenti, hogy nem futunk el, amikor az imádság maga a sivatagba vezet bennünket.

A sivatag útja az az út, amely az Istennel való bensőséges kapcsolathoz vezet, azzal a feltétellel azonban, hogy nem menekülünk el, hogy nem találunk módot arra, hogy elszökjünk a találkozás elől. A sivatagban „a szívére beszélek” – mondja az Úr népének Ozeás próféta által (vö. Oz 2,16). A papnak fel kell tennie magának ezt a kérdést: képes-e engedni, hogy a sivatagba vezettessék. A lelkivezetőknek – akik a papokat kísérik – meg kell érteniük őket, segíteniük kell őket, és fel kell tenniük ezt a kérdést: képes vagy-e engedni magad a sivatagba vezetni? Vagy egyből a tévé vagy valami más oázisába mégy?

Az Istenhez való közelség lehetővé teszi a pap számára, hogy kapcsolatba lépjen a szívünkben élő fájdalommal, mely, ha elfogadjuk, lefegyverez bennünket, és lehetővé teszi a találkozást. Az ima, mely tűzként a papi életet élteti, a megtört és megalázott szív kiáltása, amelyet – Isten igéje szerint – az Úr nem vet meg (vö. Zsolt 50,19). „Az igazak kiáltottak, s az Úr meghallotta, megmentette őket minden bajtól. A megtört szívűekhez közel van az Úr, a bánatos lelkűt meggyógyítja” (Zsolt 34,18–19).

A papnak kellően „tág” szívvel kell rendelkeznie ahhoz, hogy helyet adjon a rábízott emberek fájdalmának, ugyanakkor hogy őrszemként hirdesse Isten kegyelmének hajnalát, mely éppen abban a fájdalomban nyilvánul meg. Saját nyomorúságának az Úrhoz való közelségben történő átölelése, elfogadása és neki való bemutatása lesz a legjobb iskola ahhoz, hogy apránként képes legyen teret adni mindannak a nyomorúságnak és fájdalomnak, amellyel naponta találkozik szolgálata során, egészen odáig, hogy ő maga Krisztus szívéhez válik hasonlóvá. És ez egy másik közelségre is felkészíti a papot: az Isten népéhez való közelségre. Istenhez való közelségében a pap megerősíti a népéhez való közelségét; és megfordítva, a népéhez való közelségében megéli az Úrhoz való közelségét is. És ez az Istenhez való közelség – ez felkeltette a figyelmemet – a püspökök első feladata, mert amikor az apostolok „feltalálják” a diakónusokat, akkor Péter elmagyarázza a feladatot, és azt mondja: „Nekünk pedig – a püspököknek – az imádság és az igehirdetés lesz a dolgunk” (vö. ApCsel 6,4). Vagyis a püspök első feladata az imádkozás; és ezt a papnak is vállalnia kell: imádkozni!

„Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem” (Jn 3,30) – mondta Keresztelő János. Az Istennel való meghittség teszi mindezt lehetővé, mert

az imádságban megtapasztaljuk, hogy nagyok vagyunk az ő szemében, és akkor az Úrhoz közel álló papok számára már nem jelent problémát, hogy kicsivé váljanak a világ szemében.

És ott, abban a közelségben már nem kelt félelmet a megfeszített Jézushoz való hasonulás, ahogyan azt a papszentelés szertartásában kérték tőlünk, mely nagyon szép, de gyakran elfelejtjük.

Térjünk át a második közelségre, amely rövidebb lesz, mint az első.

(Folytatása következik.)

(Szó lesz a püspökhöz való közelségről, a papok egymáshoz való közelségéről és a néphez, az emberekhez való közelségről.)

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír