A reményszaporítás csodáját is megköszönte Ferenc pápa az IVT önkénteseinek

Kedves Önkéntesek!

Mielőtt véget érne az ifjúsági világtalálkozó, szerettem volna találkozni veletek, és megköszönni mindannyiatoknak a találkozó napjaiban és az azt megelőző hónapokban végzett szolgálatot.

Köszönöm Bartosznak, Stella Marisnak és Maria Margaridának, hogy megosztották személyes tapasztalatukat. Nagyon fontos volt számomra, hogy meghallgassam őket, és lássam, mekkora értéke van annak a közösségnek, amely abból fakad, ha összefogunk, hogy másokat szolgáljunk. Megtapasztaljuk, hogy egészen új íze és ereje lesz a hitünknek: a hit sokkal élőbbé, dinamikusabbá és valóságosabbá válik. Megtapasztaljuk azt a sajátos, újfajta örömet, amely abból ered, hogy együtt dolgozhatunk másokkal egy közös álomért. Tudom, ezt mindannyian átéltétek itt.

Már tudjátok, hogy a szívünk gyorsabban ver, ha van küldetésünk, és nem azért tudjátok, mert valaki mondta nektek, hanem mert magatok is megtapasztaltátok. Átéltétek saját életetekben, hogy „nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért” (Jn 15,13).

Megtapasztaltatok nehéz pillanatokat is, amikor újabb áldozatokat kellett hoznotok. Mint te mondtad, Bartosz, „megismertük a saját gyengeségeinket is”. Az a jó, hogy nem hagytátok, hogy ezek a gyengeségek akadályozzák a szolgálatotokat, hogy nagy problémát jelentsenek. Megtapasztaltátok a gyengeségeket, amikor másokat szolgáltatok, igen; amikor megpróbáltátok megérteni a többi önkéntest és a zarándokokat, igen; de eltökéltek voltatok, hogy mindez nem állíthat meg és nem béníthat le titeket, és mentetek tovább, előre. Soha ne bénítsanak meg minket a korlátaink és gyengeségeink, menjünk tovább, előre a tökéletlenségeinkkel együtt, majd kijavítjuk őket, hogy tovább tudjunk menni. Ez a szépség fakad abból, hogy tudjuk: küldtek minket; ez az öröm rejlik abban, hogy tudjuk, minden nehézség ellenére küldetésünk van, amit véghez kell vinnünk. Ne tartsanak vissza a korlátaink, gyengeségeink, sőt bűneink sem, ne akadályozzanak küldetésünk megélésében, mert Isten arra hív, tegyük meg, ami tőlünk telik, és kérjünk segítséget abban, amivel nem boldogulunk, abban a tudatban, hogy az Ő szeretete megragad minket és átalakít (GE 49–50). Ne ijedjetek meg a gyengeségeitektől, és ne féljetek, amikor szembesültök bűneitekkel. Keljetek fel, és menjetek tovább, mindig előre. Ne maradjatok a földön, összeomolva, ne zárkózzatok be, menjetek előre, úgy, ahogy vagytok, hisz Isten tudja, hogyan kell mindent megbocsátani. Tanuljunk azoktól, akik, mint Bartosz, a szolgálatot és a küldetést teszik első helyre, és meglátjátok, minden más megadatik.

Köszönetem fejezem ki mindannyiatoknak, mert az elmúlt napokban a legkisebb részletre is odafigyeltetek, a hétköznapi és látszólag jelentéktelen részletekre, mint például egy pohár víz. Ugyanakkor törődtetek a nagy dolgokkal is, amelyek gondos tervezést igényeltek. Minden részletet örömmel, kreativitással, elkötelezetten, és sok imával készíttetek elő. Amiket átimádkozunk, azokat a dolgokat mélyebben érezzük át és éljük meg. Az ima tartalmat és életet ad mindennek, amit teszünk. Amikor imádkozunk, felfedezhetjük, hogy a család, amelyhez tartozunk, jóval nagyobb, mint amit látunk, vagy el tudunk képzelni. Amikor imádkozunk, kitárunk mindent, amit teszünk, a minket a mennyből támogató és kísérő egyház előtt, a szentek előtt, akik utat mutattak nekünk; és legfőképp: amikor imádkozunk, mindent kitárunk Isten előtt, hogy Ő cselekedhessen, beléphessen és győzelmet arathasson.

Arra szántátok az időtöket, az energiátokat és erőforrásaitokat, hogy megálmodjátok és megtervezzétek ezt a találkozót. Más tevékenységeket is választhattatok volna, de részt akartatok venni ebben. Egy olyan kifejezés, amit sokan el akarnak kerülni: „részt venni”. Ettől növekedtek és még nagyszerűbbé váltok. Hogy lehetségessé váljon nem csak a kenyér-, hanem a reményszaporítás csodája is. És amikor a legjobbat adjátok magatokból, amikor beleadjátok magatokat, meglátjátok a remény sokszorozódásának csodáját. Meg kell sokszoroznunk a reményt. Köszönet nektek mindezért! Ismét megmutattátok nekünk, hogy félre lehet tenni a saját érdekeinket, hogy másoknak segítsünk. Mint te tetted, Stella Maris. Előre elolvastam a tanúságtételeket, ezért is tudtam leírni ezeket a sorokat, és amikor a tiedet olvastam, a sírás szorongatta a torkomat. Félretetted a saját érdekeidet: gyűjtöttél rá, hogy elmehess a krakkói ifjúsági világtalálkozóra, de végül úgy döntöttél, nem mész el, hogy ápolhasd három nagyszülődet. Lemondtál valamiről, hogy a tiszteletedet fejezd ki a gyökereid iránt, és ez azt mutatja, bátor, felnőtt nő vagy. Feladtál valamit, amit szerettél volna, és amiről álmodtál, hogy segítsd a családodat, hogy tiszteld a felmenőidet, hogy ott legyél velük; ám az Úr, anélkül, hogy elképzelted volna vagy akartad volna, ajándékot készített számodra: ifjúsági világtalálkozót a saját országodban. Az Úr szereti az ilyen vicceket; szeret ilyesmikkel törleszteni a nagylelkűségért, és nagylelkűségben mindig ő nyer: adsz az Úrnak egy kicsit, és ő visszafizet jó sokat, mint Stella Maris esetében is. Ilyen az Úr, mit tehetünk vele; így szeret minket. Stella Marishoz hasonlóan sokan mások is hoztak áldozatokat. Gondoljátok át, mi mindent tettetek félre, hogy itt lehessetek önkéntesként? Gondolkodjatok egy kicsit. Akik ezt fontolóra vették, azoknak későbbre kellett halasztaniuk a földjükkel, a gyökereikkel való törődést. Mindig az Úr áldása van ezen, és őt nem lehet lekörözni a bőkezűségben. Minden alkalommal, amikor lemondunk valamiről, amit szeretünk mások javáért, különösen a rászorulók javáért, vagy idős rokonaink javáért, az Úr százszorosan fizeti vissza. Mindig ő győz nagylelkűségben, senki nem jobb nála ebben; senki nem tud jobban szeretni. Barátaim, adjatok, és nektek is adnak, és megtapasztaljátok, „jó és tömött, megrázott és túláradó mértékkel adnak majd az öletekbe!” (Lk 6,38), mint az evangélium mondja.

Drága barátaim, élettel teli és valóságos tapasztalatot nyertetek a hitről; megtapasztaltátok az imából fakadó erőt és egy új, másféle örömöt, mely az együtt munkálkodás gyümölcse. Most jött el az a pillanat, amikor küldenek benneteket: menjetek, és mondjátok el; menjetek, és tegyetek tanúságot; menjetek, és vigyétek hírét mindannak, amit láttatok és hallottatok. Nem kell ehhez sok beszéd, hanem inkább – mint itt is tettétek – egyszerű és hétköznapi gesztusok kellenek, amelyek mindent átalakítanak és megújítanak. Olyan gesztusok, amelyek akár rendetlenséget vagy balhét is okoznak: építő, szeretetteli rendetlenséget. Hadd meséljek el valamit. Első itt töltött napomon láttam egy kalapos idősebb hölgyet, a korlát mögött, ahol elhaladtunk az autóval, aki egy táblát tartott, a következő szöveggel: „Mi, nagymamák is tudunk ám balhét csinálni”, majd alatta: „… de bölcsen”. Csatlakozzatok a nagyszüleitekhez, és csináljatok „balhét”: ez igazi rumli lesz, jó kis rumli, ne féljetek tőle, menjetek, és beszéljetek. Azt hittem egyébként, nagyon idős a hölgy, és megkérdeztem a korát: kiderült, hogy tizennégy évvel fiatalabb nálam – milyen kínos!

Kérjük az Úr áldását. Áldja meg a családjaitokat és közösségeiteket, mindazokat, akikkel találkoztok az elkövetkező napokban. Helyezzük a szívünket és amit a szívünkben érzünk, a Szent Szűz palástjának oltalmába. A Szűzanya kísérjen el benneteket. És, mint Krakkóban is mondtam, nem tudom, ott leszek-e a következő ifjúsági világtalálkozón, de biztosíthatlak benneteket, Péter ott lesz veletek, hogy megerősítsen titeket a hitben. Menjetek előre, bátorsággal és erővel, és kérlek, ne felejtsetek el imádkozni értem, bűnös lélekért. Köszönöm.

(Ima)

És most áldásomat adom rátok. Legyen a szívünkben mindaz, ami vagyunk, mindaz, amire vágyunk, azok az emberek, akikkel együtt dolgoztunk itt, a többi önkéntes, és azok az emberek, akikkel itt találkoztunk. Legyenek a szívünkben a barátaink, hogy ők is részesüljenek az áldásból, és azok, akik nem kedvelnek minket, az ellenségeink – mindannyiunknak van néhány –, hogy Jézus megáldhassa őket is, és így mindannyian elindulhassunk előre.

(Áldás)

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír
(vn)