Ferenc pápa a Kanadából Róma felé tartó repülőn: Egy jezsuita nyitott bármire, amit az Úr kér tőle

Az érintett témák: Az egykori és a mai gyarmatosítások a világban; gyakran még bennünk van a gyarmatosító mentalitás; az őslakos népek értékei; Kanadában népirtás történt; a pápa egészségi állapota; mely országokba tervez utat; lemondani nem készül, az Úr majd megmondja, ha egyszer le kell mondania; a jezsuitának a megkülönböztetés embere; külön pápai lelkiség nem létezik; a németországi szinodális út; a pápa véleménye az olaszországi nehézségekről; a fejlődés lehetősége a fogamzásgátlókkal kapcsolatos egyházi tanításban; a tradicionalisták nem hagyományhűek; a Szentlélek dolga, hogy milyen lesz a következő pápa; a nők szerepe a hit átadásában.

*

Matteo Bruni szentszéki szóvívő:
– Jó estét mindenkinek! Szentatya, ezek a napok a zarándoklat és a bűnbánat napjai voltak, különböző szakaszokban, sok találkozással, gesztussal – a legutóbbi megható gesztus Iqaluitban. Ezek a napok – ezt Ön mondta – nem érnek véget azzal, hogy elhagyjuk ezt a földet, és ebben az értelemben is érkezünk most el ehhez a találkozóhoz az újságírókkal. De talán szeretne néhány szót szólni hozzánk, mielőtt elkezdenénk…

Ferenc pápa:
– Jó estét kívánok, és köszönöm, hogy elkísértetek, köszönöm a munkátokat! Tudom, keményen dolgoztatok, hallottam, sokat utaztatok. És köszönöm a társaságot is. Köszönöm!

Matteo Bruni:
– Az első kérdést ma este Jessica Ka’Nhehsíio Deer, egy inuit származású kanadai újságírónő teszi fel.

Jessica Ka’Nhehsíio Deer (CBC Radio – Canada Indigenous):
– Egy bentlakásos iskola túlélőjének leszármazottjaként tudom, hogy a túlélők és családtagjaik konkrét intézkedéseket szeretnének látni az Ön bocsánatkérését követően, beleértve a „felfedezési doktrína” [doctrine of discovery] elutasítását. Tekintettel arra, hogy ez még mindig szerepel az alkotmányban és a jogrendszerben Kanadában és az Egyesült Államokban, ahol az őslakos népeket továbbra is megfosztják földjeiktől és hatalmuktól, nem volt-e elszalasztott lehetőség, hogy erre vonatkozó nyilatkozatot tegyen kanadai útja során?

Ferenc pápa:
– Az utolsó dologgal kapcsolatban nem értem a problémát.

Jessica Ka’Nhehsíio Deer:
– Arról van szó, hogy az őslakosokat még mindig megfosztják a földtől és a hatalomtól, azoknak a pápai bulláknak és a felfedezés doktrínájának alapján. Amikor őslakosokkal beszélek, azt mondják, hogy amikor az emberek gyarmatosították Amerikát, megfogalmazódott ez a „felfedezés tana”, amely valamiképpen megerősítette azt az elképzelést, hogy az új országok őslakosai alacsonyabb rendűek a katolikusoknál. Így vált Kanada és az Egyesült Államok „országgá”.

Ferenc pápa:
– Köszönöm a kérdést. Azt hiszem, ez minden gyarmatosítás problémája. Ma is: a mai ideológiai gyarmatosítások ugyanezt a mintát követik. Aki nem lép az ő útjukra, az alsóbbrendű. De szeretnék továbbmenni ebben a kérdésben. Nemcsak alsóbbrendűnek tartották őket: néhány kissé őrült teológus azon is tűnődött, hogy van-e egyáltalán lelkük. Amikor II. János Pál elment Afrikába, ahhoz a kapuhoz, ahol a rabszolgákat hajókra tették [Gorée-sziget, a vissza nem térés kapuja], jelzést adott, hogy megértsük a drámát, a bűncselekmény drámáját: ezeket az embereket hajóra dobták, katasztrofális körülmények között, majd rabszolgák lettek Amerikában. Igaz, voltak hangok, amelyek világosan felszólaltak, mint például Bartolomé de las Casas, Claver Péter, de ők a kisebbség voltak. Az emberi egyenlőség tudata lassan érkezett meg. És azért mondok tudatot, mert a tudattalanban még mindig van valami… Mindig ott van bennünk – hadd mondjam ki – a gyarmatosító attitűd, hogy az ő kultúrájukat a miénkhez alakítsuk. Ez olyasmi, ami a fejlett életmódból, a sajátunkból érkezik, és néha elveszítjük azokat az értékeket, amelyekkel ők rendelkeznek.

Például:

az őslakos népek nagy értéke a teremtéssel való harmónia, és néhány ismerősöm ezt a jó élet [bien vivir] szóval fejezi ki. Ez a szó nem azt jelenti, ahogy mi, nyugatiak értjük, hogy kellemesen töltjük az időt vagy dolce vitát élünk, nem. Jól élni annyi, mint őrizni a harmóniát. És ez számomra az eredeti népek nagy értéke. Harmónia.

Mi megszoktuk, hogy mindent a fejre redukálunk: ezzel szemben az eredeti népek – általánosságban beszélek – három nyelven tudják kifejezni magukat: a fej, a szív és a kéz nyelvén. De mindannyian együtt, és képesek ezt a nyelvet beszélni a teremtéssel.

Azután itt van a felgyorsult progresszivizmus, ez a kissé eltúlzott, kissé neurotikus fejlődés, nemde? Nem a fejlődés ellen beszélek: a fejlődés jó. De nem jó az állandó aggódás a fejlődésért, mindig csak a fejlődés, fejlődés, fejlődés… Nézzék, az egyik dolog, amit a mi túlfejlett, kereskedelmi civilizációnk elvesztett, az a költészet képessége: az őslakos népek rendelkeznek ezzel a költői képességgel. Nem idealizálok.

Aztán a gyarmatosítás tana: igaz, ez rossz, igazságtalan. Ma is használják, talán selyemkesztyűvel, de ma is használják. Például vannak országok, amelyeknek a püspökei azt mondták nekem: „Amikor országunk hitelt kér egy nemzetközi szervezettől, akkor feltételeket szab nekünk, törvényi, gyarmatosító feltételeket is. Hogy hitelt adjak neked, egy kicsit megváltoztatják az életmódodat.” Visszatérve Amerika gyarmatosítására, az angolok, a franciák, a spanyolok és a portugálok gyarmatosítására: négyük [gyarmatosító hatalmak] számára mindig fennállt a veszély, vagy inkább az a mentalitás, hogy „mi felsőbbrendűek vagyunk, és ezek az őslakosok nem számítanak”, és ez súlyos. Ezért kell dolgoznunk azon, amit te mondasz: visszatérni, és begyógyítani, mondjuk így, azt, amit rosszul csináltak, annak tudatában, hogy ugyanaz a gyarmatosítás ma is létezik. Gondoljunk például egy olyan esetre, amely egyetemes, és ki merem mondani: a rohingyák esetére gondolok, Mianmarban: nincs joguk az állampolgársághoz, alacsonyabb rendűek. Ma is. Thank you very much!

Matteo Bruni:
– Szentatya, a második kérdést egy másik kanadai újságíró, Brittany Hobson teszi fel.

Brittany Hobson (The Canadian Press):
– Jó estét kívánok, Ferenc pápa! Brittany Hobson vagyok a Canadian Presstől. Ön gyakran mondta, hogy világos, őszinte, közvetlen szavakkal kell beszélni. Ön tudja, hogy a kanadai Igazság és Megbékélés Bizottsága a bentlakásos iskolarendszert kulturális népirtásnak nevezte, és ezt a kifejezést egyszerűen népirtásra javították. Azok az emberek, akik ezen a héten hallották az Ön bocsánatkérő szavait, sajnálkoztak azon, hogy nem használta a népirtás kifejezést. Használná ezt a kifejezést, és elismerné, hogy az Egyház tagjai részt vettek ebben a népirtásban?

Ferenc pápa:
– Igaz, nem használtam ezt a szót, mert nem jutott eszembe, de leírtam a népirtást, és bocsánatot kértem, bocsánatot kértem ezért a népirtó munkáért. A következőket is elítéltem: a gyermekek elvételét, a kultúra megváltoztatását, a gondolkodásmód megváltoztatását, a hagyományok megváltoztatását, egy fajnak, mondjuk így, egy egész kultúrának a megváltoztatását. Igen, ez egy szakszó – népirtás –, de nem használtam, mert nem jutott eszembe. De leírtam, mert így igaz, igen, ez népirtás volt. Igen, igen, nyugodjatok meg. Mondd, hogy én azt mondtam, hogy igen, ez népirtás volt. Thank you!

Matteo Bruni:
– A másik kérdést Valentina Alazraki teszi fel – jól ismeri őt – a Televisától.

Maria Valentina Alazraki Crastich (Televisa):
– Ferenc pápa, jó estét kívánok! Feltételezzük, hogy ez a kanadai utazás teszt is volt Ön számára, próba is volt az Ön egészsége számára, az Ön által ma reggel „fizikai korlátok”-ként leírtak miatt. Ezért szeretnénk tudni: e hét után mit tud mondani a jövőbeli utazásairól? Továbbra is akar így utazni? Lesznek-e olyan utak, amelyeket ezek miatt a korlátozások miatt nem tud vállalni, vagy úgy gondolja, hogy egy hét múlva a térdműtét megoldja a helyzetet, és ugyanúgy tud majd utazni, mint korábban?

Ferenc pápa:
– Köszönöm! Nem tudom… Nem hiszem, hogy ugyanabban a tempóban tudok utazásokat vállalni, mint korábban. Úgy gondolom, hogy az én koromban és ezzel a korlátozással egy kicsit spórolnom kell, hogy szolgálhassam az Egyházat, vagy épp ellenkezőleg, el kell gondolkodnom annak lehetőségén, hogy félreálljak. A legnagyobb őszinteséggel mondom ezt. Ez nem katasztrófa, lehet pápát váltani, lehet pápát cserélni, semmi gond! De azt hiszem, egy kicsit korlátoznom kell magam ezekben az erőfeszítésekben. A térdműtét nem megy, nem lehet róla szó az én esetemben. A szakemberek azt mondják, hogy igen, de ott van az altatás problémája: tíz hónappal ezelőtt több mint hat órán át tartó altatáson estem át, és még mindig megvannak a nyomai. Az altatással nem lehet játszani, nem lehet viccelni. S ezért gondolom, hogy nem teljesen megfelelő nekem. De megpróbálok továbbra is utazni és közel lenni az emberekhez, mert úgy gondolom, hogy ez a szolgálatnak, a közeledésnek az egyik módja. De ennél többet nem tudok mondani. Reméljük… Mexikóba nem tervezünk utat… még!

Maria Valentina Alazraki:
– És Kazahsztánba? És ha Kazahsztánba elmegy, nem kellene-e esetleg Ukrajnába is elmennie?

Ferenc pápa:
– Azt mondtam, hogy szeretnék elmenni Ukrajnába. Meglátjuk, mit találok, amikor hazaérek. Kazahsztánba egyelőre szeretnék elmenni: az egy nyugodt utazás, sok mozgás nélkül, vallások kongresszusa. De egyelőre minden marad. Dél-Szudánba is el kell mennem, Kongó előtt, mert az egy közös utazás, a canterburyi érsekkel és a skót egyház püspökével, mindhárman együtt, ahogyan két évvel ezelőtt a lelkigyakorlatot is együtt végeztük. Azután Kongó. De majd jövőre, mert ott most esős évszak van… Meglátjuk. Minden jóakaratom megvan, de majd meglátjuk, mit mond a lábam.

Matteo Bruni:
– Szentatya, a következő kérdést Caroline Pigozzi teszi fel, a Paris Match munkatársa.

Caroline Pigozzi:
– Jó estét kívánok, Szentatya, ma délelőtt az érsekségen találkozott, mint minden alkalommal, amikor egy országba utazik, a Jézus Társasága helyi tagjaival, a családjával. Kilenc évvel ezelőtt, a brazíliai ifjúsági világtalálkozóról hazafelé utazva, 2013. július 28-án megkérdeztem Öntől, hogy jezsuitának érzi-e még magát. A válasza pozitív volt. December 4-én, miután Athénban találkozott a görögországi jezsuitákkal, kifejtette: „Amikor valaki elkezd egy folyamatot, hagynia kell, hogy az alakuljon, hagynia kell, hogy egy mű fejlődjön, és aztán visszavonulni. Minden jezsuitának így kell tennie, egyetlen mű sem az övé, mert az az Úré.” Szentatya, ez a kijelentés egy napon egy jezsuita pápára is érvényes lehet?

Ferenc pápa:
– Azt hiszem, igen. Igen.

Caroline Pigozzi:
– Ez azt jelenti, hogy visszavonulhat, mint a jezsuiták?

Ferenc pápa:
– Igen, igen, ez egy hivatás.

Caroline Pigozzi:
– Pápának lenni vagy jezsuitának lenni?

Ferenc pápa:
– Majd az Úr megmondja. A jezsuita próbálja – próbálja, nem mindig sikerül neki, nem tudja, de próbálja – az Úr akaratát teljesíteni, a jezsuita pápának is ugyanezt kell tennie. Amikor az Úr szól, ha az Úr azt mondja, hogy „menj előre”, akkor mész előre; ha az Úr azt mondja, hogy „állj a sarokba”, akkor a sarokba állsz. De az Úr az, aki…

Caroline Pigozzi:
– De amit mond, az azt jelenti, hogy a halált várja azon a ponton…

Ferenc pápa:
– De mindannyian várjuk a halált!

Caroline Pigozzi:
– Nem, úgy értem, nem vonul vissza előtte…

Ferenc pápa:
– Amit majd az Úr mond. Az Úr mondhatja: „Mondj le!”

Az Úr az, aki irányít. Mondok valamit Szent Ignácról, ez fontos: amikor valaki fáradt, beteg volt, azt mondta Szent Ignácnak: „Nem tudok imádkozni”, és ő felmentette az ima kötelezettsége alól. De sosem mentett fel a lelkiismeret-vizsgálat alól: naponta kétszer megnézni, mi történt… Nem az a kérdés, hogy követtünk-e el bűnt vagy sem, nem, hanem: „Milyen lélek mozgatott ma engem?”

A hivatásunkhoz hozzátartozik megnézni, mi történt ma. Ha én – ez egy hipotézis – úgy látom, hogy az Úr mond nekem valamit, ilyen vagy olyan sugallatot ad, akkor megkülönböztetést kell végeznem, hogy lássam, mit kér az Úr. És lehet, hogy az Úr sarokba akar állítani, ez az ő dolga, ő irányít. Úgy vélem, ez a jezsuita szerzetes vallásos életmódja: lelki megkülönböztetésben lenni, hogy döntéseket hozhassunk, hogy megválasszuk a munka módjait és a kötelezettségvállalásokat. A jezsuita hivatásában kulcsfontosságú a megkülönböztetés. Ez fontos. Szent Ignác nagyon határozott volt ebben, mert saját lelki megkülönböztetési tapasztalatai vezették el a megtéréshez. A lelkigyakorlatok valójában a megkülönböztetés iskoláját jelentik. A jezsuitának tehát hivatásánál fogva a megkülönböztetés emberének kell lennie, aki megkülönböztetést végez a helyzetekről, megkülönböztetést végez saját lelkiismeretéről, megkülönböztetést végez a meghozandó döntésekről. Ehhez pedig nyitottnak kell lennie bármire, amit az Úr kér tőle. Egy kicsit ez a mi lelkiségünk.

Caroline Pigozzi:
– De Ön most inkább pápának vagy inkább jezsuitának érzi magát?

Ferenc pápa:
– Ilyen mérést sosem végeztem! Sosem csináltam ilyet! Úgy érzem, hogy az Úr szolgája vagyok a jezsuita habitusommal, mert nincs pápai lelkiség, az nem létezik. Minden pápa a saját lelkiségét éli tovább. Gondoljunk csak Szent II. János Pálra, akinek csodálatos Mária-lelkisége volt, korábban is megvolt neki, és pápaként is. Gondoljunk csak a sok pápára, akik saját lelkiségüket folytatták.

A pápaság nem lelkiség, hanem munka, funkció, szolgálat, és mindenki a saját lelkiségével, a saját kegyelmeivel, a saját hűségével viszi előre, és a saját bűneivel is.

De nincs pápai lelkiség, ezért nem lehet összehasonlítani a jezsuita lelkiséget és a pápai lelkiséget, mert az utóbbi nem létezik. Érthető? Köszönöm!

Matteo Bruni:
– Szentatya, egy következő kérdés egy német újságírótól, Severina Bartonitschektől, aki a Német Katolikus Sajtóügynökség munkatársa.

Severina Elisabeth Bartonitschek (CIC):
– Jó estét kívánok! Szentatya, tegnap Ön az Egyház testvériségéről is beszélt, egy olyan közösségről, amely képes meghallgatni, párbeszédet folytatni, jó kapcsolatokat előmozdítani. De néhány nappal ezelőtt megjelent a Szentszék nyilatkozata a németországi szinodális útról, aláírás nélkül. Ön szerint a kommunikációnak ez a módja hozzájárul a párbeszédhez, vagy akadályozza azt?

Ferenc pápa:
– Először is, azt a közleményt az Államtitkárság adta ki, hiba volt nem írni oda alá… Azt hiszem, az állt rajta, hogy „Az Államtitkárság közleménye”, de nem vagyok benne biztos. De hiba volt nem írni alá mint Államtitkárság, ez hivatali hiba, nem pedig rosszindulatból fakadó hiba. Ez az utolsó dologról, amit említett.

A sogenannter synodaler Wegről, a szinodális útról: én írtam egy levelet – egyedül írtam, egy hónapon át imádkoztam, gondolkodtam, tanácsot kértem –, és elmondtam mindent, amit a szinodális útról mondani akartam, ennél többet nem kívánok mondani. Az a levél a pápai tanítóhivatal [megnyilatkozása] a szinodális útról, melyet két [három] évvel ezelőtt írtam. Megkerültem a kúriát, mert nem folytattam konzultációkat, semmit. A saját utamként tettem, egy olyan Egyház pásztoraként is, amely utat keres, és mint testvér, mint atya, mint hívő tettem. Ez az én üzenetem. Tudom, nem könnyű, de minden ott van, abban a levélben. Köszönöm!

Matteo Bruni:
– A következő kérdést Ignazio Ingrao eszi fel, aki a Raiuno munkatársa.

Ignazio Ingrao (RAI – TG1):
– Olaszország nehéz időszakon megy keresztül, ami nemzetközi szinten is aggodalomra ad okot. Itt van a gazdasági válság, a világjárvány, a háború, most pedig már kormányunk sincs. Ön Olaszország prímása: a Mattarella elnök úrnak születésnapja alkalmából küldött táviratában egy olyan országról beszélt, amelyet számos nehézség sújt, és amely létfontosságú döntések meghozatala előtt áll. Hogyan élte meg Draghi bukását?

Ferenc pápa:
– Először is, én nem akarok beavatkozni az olasz belpolitikába. Másodszor, senki sem mondhatja, hogy Draghi elnök nem magasan jegyzett, nemzetközi tekintélyű ember. Az Európai Központi Bank elnöke volt, mondhatni, szép karriert futott be. Én akkor csak egyetlen kérdést tettem fel az egyik munkatársamnak: „Mondd, hány kormánya volt Olaszországnak ebben az évszázadban?” És azt mondta nekem: „Húsz.” Ez a válaszom.

Ignazio Ingrao:
– De Ön milyen felhívást intéz a politikai erőkhöz e nehéz választásokhoz közeledve?

Ferenc pápa:
– Felelősség. Polgári felelősségvállalás.

Matteo Bruni:
– Köszönjük, Szentatya, köszönjük, Ignazio. A következő kérdést Claire Giangravè újságíró teszi fel, aki a Religion News Service munkatársa.

Claire Giangravè (Religion News Service):
– Üdvözlöm, Szentatya, jó estét kívánok! Sok katolikus, de sok teológus is úgy véli, hogy a fogamzásgátlókkal kapcsolatos egyházi tanításban fejlődésre van szükség. Úgy tűnik, hogy az Ön elődje, I. János Pál is úgy gondolta, hogy a teljes tilalmat talán újra kell gondolni. Ön mit gondol erről, más szóval: nyitott-e az ilyen értelemben vett újraértékelésre? Avagy van lehetőség arra, hogy egy pár fontolóra vegye a fogamzásgátlót?

Ferenc pápa:
– Értem, ez nagyon időszerű. Tudnotok kell, hogy a dogma, az erkölcs mindig a fejlődés útját járja, de ugyanazon irányban történő fejlődésről van szó. Hogy valami olyasmit használjak, ami világos, azt hiszem, már máskor is mondtam itt, egy erkölcsi kérdés, egy teológiai vagy dogmatikai fejlődés kapcsán, van egy szabály, ami nagyon világos és megvilágító, már máskor is mondtam: ezt Lérins-i Szent Vince fogalmazta meg, az ötödik században, ő francia volt. Azt mondja, hogy az igazi tanítás, hogy előrehaladjon, fejlődjön, nem lehet mozdulatlan, fejlődnie kell: „ut annis consolidetur, dilatetur tempore, sublimetur aetate” [Commonitorium, 23.9: PL 50]. Vagyis az idő múltával erősödik, terjed és szilárdabbá, erősebbé válik, de mindig fejlődve tovább. Ezért a teológusok feladata a kutatás, a teológiai reflexió.

Nem lehet teológiát művelni, ha egy „nem” áll előtted. Majd a tanítóhivatal lesz az, aki azt mondja: „Nem, túl messzire mentél, gyere vissza.” De a teológiai fejlődésnek nyitottnak kell lennie, erre vannak a teológusok. A tanítóhivatalnak pedig segítenie kell megérteni a határokat.

Ami a fogamzásgátlók kérdését illeti, tudom, hogy megjelent egy kiadvány, erről és a házasság más kérdéseiről. Ez egy kongresszusnak a szövegeit tartalmazza: egy kongresszuson mindig vannak előadások, amelyeket aztán megvitatnak maguk között, és javaslatokat tesznek. Világosnak kell lennünk: azok, akik ezt a kongresszust tartották, a kötelességüket tették, mert megpróbáltak előrehaladni a tan tekintetében, de egyházi irányban, nem pedig azon kívül, ahogyan azt Lérins-i Szent Vincének ezzel a szabályával mondtam. Aztán majd a tanítóhivatal megmondja: „Igen, ez jó.” – „Ez nem jó.”

De sok mindent megemlíthetünk ezen a téren. Gondoljunk például az atomfegyverekre: ma hivatalosan kijelentettem, hogy az atomfegyverek használata és birtoklása erkölcstelen. Gondoljunk csak a halálbüntetésre: korábban a halálbüntetésre igent mondtak… Most azt mondhatom, hogy közel vagyunk az erkölcstelenséghez [ha halálbüntetést alkalmazunk], mert az erkölcsi tudat, a lelkiismeret jól fejlődött…

Hogy világos legyek: ha dogma vagy az erkölcs fejlődik, az rendben van, de abban az irányban kell fejlődnie, amelyet Lérins-i Szent Vince három szabálya kijelöl. Azt hiszem, ez nagyon világos: az az Egyház, amely nem fejleszti gondolkodását egyházi irányban, az az Egyház visszafelé halad. És ez a probléma manapság sokaknál, akik „tradicionálisnak” mondják magukat. Nem, ők nem tradicionálisak, ők „visszafelé haladók”, ők hátrálnak, gyökerek nélkül. „Mindig is így csináltuk, a múlt században így csináltuk.” A „visszafordulás” bűn, mert nem megy előre az Egyházzal. Ezzel szemben a tradíció, a hagyomány – mondta valaki [Jaroslav Pelikan], azt hiszem, mondtam az egyik beszédben –, a hagyomány a holtak élő hite. Ezzel szemben a hagyomány a magukat tradicionalistáknak nevező „hátrafelé haladók”-nál az élők holt hite. A hagyomány pontosan az Egyházban való előrehaladás inspiráló gyökere. És ez mindig függőleges.

A „hátrálás” visszafelé haladás, mindig zárt. Fontos, hogy jól megértsük a hagyomány szerepét, amely mindig nyitott, mint a fa gyökerei, és a fa így növekszik…

Egy zeneszerzőnek volt egy nagyon szép mondása, Gustav Mahler mondta: a hagyomány ebben az értelemben a jövő biztosítéka, biztosíték, nem múzeumi darab. Ha a hagyományt zártnak fogod fel, az nem a keresztény hagyomány. Mindig a gyökerek nedve visz előre. Előre, előre, előre… Ezért – azért, amit mondasz – gondolkodni kell és tovább kell vinni a hitet és az erkölcsöt, és amíg a gyökereknek, a fa éltető nedvének az irányában halad, addig minden rendben van. Lérins-i Szent Vincének ezzel a három említett szabályával.

Matteo Bruni:
– Van még egy kérdés Eva Fernándeztől a Copétól.

Eva Fernández (Cadena Cope):
– Szentatya, augusztus végén konzisztórium lesz. Az utóbbi időben sokan kérdezték Öntől, gondolt-e már a lemondásra, ne aggódjon, ezúttal nem ezt kérdezzük, de kíváncsiak vagyunk, Szentatya, gondolkodott-e már azon, milyen tulajdonságokkal rendelkező utódot szeretne?

Ferenc pápa:
– Ez a Szentlélek munkája, tudjátok? Sosem merném azt gondolni… A Szentlélek jobban tudja ezt nálam, mindannyiunknál jobban. Mert ő sugallja a döntéseket a pápának, mindig sugall. Mert ő elevenen jelen van az Egyházban, nem lehet elképzelni az Egyházat a Szentlélek nélkül, ő az, aki a különbözőségeket kiváltja, de a zajt is ő okozza – gondoljunk pünkösd reggelére –, de aztán harmóniát teremt. Fontos, hogy inkább „harmóniáról” beszéljünk, mint „egységről”. Egység, de harmónia, nem rögzített, mozdulatlan dologként.

A Szentlélek olyan harmóniát ad neked, amely progresszív, amely fejlődik. Tetszik, amit Szent Bazil mond a Szentlélekről: „Ipse armonia est”, „Ő maga a harmónia”. Ő a harmónia, mert előbb a karizmák különbözőségével zajt csap. Bízzuk ezt a munkát a Szentlélekre!

A lemondásommal kapcsolatban szeretném megköszönni azt a szép cikket, amelyet egyikőtök írt, a lemondáshoz vezető esetleges jelekről, az összes megjelenő jelről. Ez szép újságírói munka, egy újságíró írta, aki a végén véleményt nyilvánít. Látni a jeleket is, nem csak a kijelentéseket; az a földalatti nyelv, mely jeleket is ad. Tudni olvasni a jeleket, vagy legalábbis erőfeszítést tenni értelmezni őket, hogy lehet ez, vagy lehet az, akkor ez remek munka a részetekről, és nagyon köszönöm nektek.

Matteo Bruni:
– Talán még egy utolsó kérdés Phoebe Natansontól, az ABC-től.

Phoebe Natanson (ABC News):
– Elnézést, Szentatya, tudom, hogy sok ilyen kérdést kapott, de szeretném megkérdezni, hogy most, egészségi állapotának nehézségei és minden más miatt nem merült-e fel Önben az a gondolat, hogy talán itt az ideje visszavonulni? Voltak-e olyan problémái, amelyek arra késztették, hogy elgondolkodjon ezen? Voltak-e olyan nehéz pillanatok, amelyek elgondolkodtatták?

Ferenc pápa:
– Az ajtó nyitva van, ez az egyik normális lehetőség, de a mai napig nem kopogtam ezen az ajtón, nem mondtam: „Bemegyek ebbe a szobába.” Nem éreztem, hogy el kellene gondolkodnom ezen a lehetőségen. De vélhetően ez nem jelenti azt, hogy holnapután nem kezdek el gondolkodni rajta, nemde? De most őszintén szólva nem. Ez az utazás egy kicsit teszt is volt… Igaz, ebben az állapotban nem lehet utazásokat vállalni, talán kicsit változtatni kell a stíluson, csökkenteni, törleszteni a még hátralévő utakkal vállalt adósságot, átrendezni… De majd az Úr megmondja. Az ajtó nyitva van, ez igaz.

Mielőtt viszont elköszönnék, szeretnék beszélni valamiről, ami nagyon fontos számomra. Ez a kanadai utazás nagyon kötődött Szent Anna alakjához. Mondtam néhány dolgot a nőkről, de különösen az idősebbekről, az édesanyákról és a nagymamákról. Ésmhangsúlyoztam egy dolgot, ami egyértelmű:

a hitet „tájszólásban” kell átadni, és a tájszólás – világosan elmondtam – anyai, a nagymamák tájszólása. A hitet ebben a női dialektusban kaptuk, és ez nagyon fontos: a nők szerepe a hit átadásában és a hit fejlődésében.

Az édesanya vagy a nagymama az, aki megtanít imádkozni, az édesanya vagy a nagymama az, aki elmagyarázza az első dolgokat, amelyeket a gyermek nem ért a hitből. És merem állítani, hogy a hitnek ez a „tájszólásos” átadása női. Valaki mondhatja nekem: de teológiailag hogyan magyarázod ezt? Mert, mondanám, aki a hitet továbbadja, az az Egyház, az Egyház pedig nő, az Egyház menyasszony; az Egyház nem férfi, az Egyház nő. És be kell lépnünk az Egyháznak mint nőnek, az Egyháznak mint anyának ebbe a gondolatába, mely fontosabb, mint bármilyen férfiközpontú lelkipásztori fantázia vagy bármilyen macsó hatalom. Az Egyház mater, az Egyház anyasága. Az, ami az Úr Anyjának alakja. Ebben az értelemben fontos hangsúlyozni ennek az anyai dialektusnak a jelentőségét a hit átadásában. Erre például a makkabeusok vértanúságát olvasva jöttem rá (vö. 2Makk 7): kétszer-háromszor is elhangzik, hogy anyjuk adott nekik bátorságot anyai dialektusban.

A hitet dialektusban kell közvetíteni. És ezt a „tájszólást” a nők beszélik. Ez az Egyház nagy öröme, mert az Egyház nő, az Egyház menyasszony. Ezt egyértelműen Szent Annára gondolva akartam elmondani.

Köszönöm, köszönöm a türelmeteket! Köszönöm, hogy meghallgattatok, pihenjetek, és jó utat kívánok! Köszönöm!

Matteo Bruni:
– Önnek köszönet, Szentatya, Önnek köszönjük!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican.va

Magyar Kurír