Ferenc pápa katekézise: A lelki kísérő segít, hogy tisztábban lássuk, mit kíván tőlünk Isten

Ferenc pápa – 2023. január 4., szerda | 19:54

Január 4-én a Szentatya a lelki kísérésről tartotta katekézisét az általános kihallgatás keretében, s ezzel befejezte a megkülönböztetés témájának szentelt katekézissorozatát.

Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Mielőtt elkezdenénk ezt a katekézist, szeretném, ha lélekben csatlakoznánk azokhoz, akik itt, mellettünk tisztelegnek XVI. Benedek előtt. Szeretnék most őrá gondolni, aki a katekézis nagy mestere volt. Világos és tetszetős gondolkodása nem öncélú volt, hanem egyházias, mert mindig a Jézussal való találkozás felé akart kísérni bennünket.

Jézus, a feltámadott Megfeszített, az Élő és az Úr volt a cél, amely felé Benedek pápa kézen fogva vezetett bennünket. Segítsen nekünk, hogy újra felfedezzük Krisztusban a hit örömét és az élet reménységét!

A mai katekézissel lezárjuk a megkülönböztetés témájának szentelt sorozatot, egyúttal befejezzük azoknak a segédeszközöknek a tárgyalását, amelyek támogathatják és amelyeknek támogatniuk is kell a megkülönböztetés folyamatát. Ezek egyike a lelki kísérés, mely elsősorban az önismeret szempontjából fontos, amelyről már láttuk, hogy a megkülönböztetés elengedhetetlen feltétele. A tükörbe nézés, melyet egyedül végzünk, nem mindig segít, mert az ember eltorzíthatja a képet. Viszont a tükörbe nézés egy másik ember segítségével sokat segít, mert a másik – ha igazmondó – megmondja az igazat, s ezzel sokat segít nekünk.

Isten kegyelme bennünk mindig dolgozik a természetünkön. Ha egy evangéliumi példázatra gondolunk, a kegyelem a jó maghoz, a természet pedig a talajhoz hasonlítható (vö. Mk 4,3–9). Mindenekelőtt az a fontos, hogy megismertessük magunkat anélkül, hogy félnénk megosztani gyengébb oldalainkat, ahol érzékenyebbek, törékenyebbek vagyunk, vagy amelyek miatt félünk mások ítéletétől. Ismertessük meg önmagunkat, tárjuk fel önmagunkat egy olyan személynek, aki elkísér az élet útján. Nem olyannak, aki dönt helyettünk, nem: hanem aki kísér bennünket. Mert a törékenység valójában a mi igazi gazdagságunk:

mindannyian gazdagok vagyunk törékenységben; ez az igazi gazdagság, amelyet meg kell tanulnunk tisztelni és elfogadni, mert – ha felajánljuk Istennek – képessé tesz bennünket a gyengédségre, az irgalomra és a szeretetre.

Jaj azoknak az embereknek, akik nem érzik magukat törékenynek: nyersek és zsarnokoskodók. Ezzel szemben azok, akik alázatosan elismerik törékenységeiket, megértőbbek másokkal. A törékenység mondhatni emberivé tesz bennünket. Nem véletlen, hogy a pusztában tartózkodó Jézus három megkísértése közül az első – az éhséggel kapcsolatos – a törékenységtől próbál megfosztani bennünket, olyan rosszként mutatja be, amitől meg kell szabadulnunk, ami akadályozza, hogy hasonlóvá váljunk Istenhez. Pedig ez a legdrágább kincsünk: Isten, hogy hasonlóvá tegyen magához bennünket, teljes mértékben osztozni akart törékenységünkben. Nézzünk a feszületre: Isten leereszkedett a törékenységbe. Nézzünk a jászolra, Isten nagy emberi törékenyégbe ereszkedett le. Osztozott törékenységünkben.

A lelki kísérés pedig, ha tanulékony a Szentlélek iránt, segít leleplezni a legnagyobb tévedéseket is önmagunkról és az Úrral való kapcsolatunkról. Az evangélium több példát is bemutat a Jézus által folytatott tisztázó és felszabadító beszélgetésekre. Gondoljunk például a szamariai asszonnyal való találkozására, melyet olvasunk, olvasunk, és mindig látjuk Jézus bölcsességét és gyengédségét; gondoljunk a Zakeussal való találkozására, gondoljunk a bűnös asszonnyal való találkozására, gondoljunk a Nikodémussal és az emmauszi tanítványokkal való találkozására: látjuk az Úr közeledésének módját. Azok, akik valóban találkoznak Jézussal, nem félnek megnyitni előtte szívüket, megmutatni sebezhetőségüket, alkalmatlanságukat, törékenységüket. Ily módon önmaguk megosztása az üdvösség, az ingyenesen kapott megbocsátás tapasztalatává válik.

Ha egy másik ember jelenlétében elmondjuk, amit megélünk vagy keresünk, az segít világosságot teremteni magunkban, felszínre hozni a bennünk élő sok gondolatot, melyek gyakran zavarnak bennünket újbóli felbukkanásukkal. Hányszor fordulnak meg bennünk sötét pillanatokban ilyen gondolatok: „Mindent elrontottam, értéktelen vagyok, senki sem ért meg engem, sosem fogok boldogulni, kudarcra vagyok ítélve.” Hányszor fordult már elő, hogy ilyeneket gondoltunk?! Ezek hamis és mérgező gondolatok, melyeket a másik személlyel való beszélgetés segít leleplezni, hogy érezhessük, hogy az Úr szeret és becsül bennünket úgy, amilyenek vagyunk, képesek arra, hogy jó dolgokat tegyünk érte. Meglepődve fedezzük fel a dolgok másfajta látásmódját, a bennünk mindig meglévő jó jeleit. Így igaz, megoszthatjuk törékenységeinket egy másik személlyel, olyasvalakivel, aki kísér bennünket az életben, a lelki életben, egy mesterrel a lelki életben, legyen az világi személy vagy pap, és mondhatjuk neki: „Nézd, mi történik velem: nyomorult vagyok, ezek a dolgok történnek velem.” A kísérőnk pedig így válaszol: „Igen, mindannyiunkkal megtörténnek ezek a dolgok.” Ez segít, hogy tisztázzuk őket, hogy lássuk, honnan erednek, a gyökereket, és így meg tudjunk küzdeni velük.

A kísérő nem veszi át az Úr helyét, nem végzi el a munkát a kísért személy helyett, hanem mellette halad, bátorítja arra, hogy olvassa el, ami a szívében zajlik, a par excellence helyen, ahol az Úr beszél. A lelki kísérő – van, aki lelkivezetőnek hívja, én azonban nem szeretem ezt a kifejezést, inkább a lelki kísérőt használom, ez jobb – az, aki azt mondja neked: „Rendben van, de nézd csak ezt, nézd csak azt”, felhívja a figyelmedet olyan dolgokra, amelyek esetleg elkerülték a figyelmedet; segít, hogy jobban megértsd az idők jeleit, az Úr hangját, a kísértő hangját, a nehézségek hangját, melyeken nem tudsz felülkerekedni. Ezért nagyon fontos, hogy ne járjunk egyedül. Van egy afrikai bölcs mondás – megvan náluk az a jellegzetes törzsi misztika –, amely azt mondja: „Ha gyorsan akarsz célba érni, menj egyedül; ha biztosan célba akarsz érni, menj másokkal”, menj kísérettel, menj a népeddel! Ez fontos. A lelki életben jobb, ha van valaki, aki ismeri a dolgainkat, és segít nekünk. Ez a lelki kísérés.

Ez a kísérés akkor lehet gyümölcsöző, ha – az egyik és a másik oldalon – megtapasztaltuk a lelki gyermekséget és a lelki testvériséget. Akkor fedezzük fel, hogy Isten gyermekei vagyunk, amikor felfedezzük, hogy testvérek vagyunk, ugyanannak az Atyának a gyermekei. Ezért elengedhetetlen, hogy egy úton lévő közösség részesei legyünk. Nem vagyunk egyedül, egy nép, egy nemzet, egy úton lévő város, egy egyház, egy plébánia, egy csoport, egy úton lévő közösség vagyunk. Nem egyedül megyünk az Úrhoz: ez nem működik. Ezt jól meg kell értenünk. Mint a bénáról szóló evangéliumi történetben, gyakran valaki más hitének köszönhetően kapunk erőt és gyógyulunk meg (vö. Mk 2,1–5), aki segít továbblépni, mert mindannyiunknak van néha belső bénultsága, és szükségünk van valakire, akinek a segítségével le tudjuk győzni ezt az ellenállást. Nem egyedül megyünk az Úrhoz, ezt ne felejtsük el! Máskor mi vagyunk azok, akik vállaljuk ezt a segítést valamelyik testvérünknek; kísérők vagyunk, hogy segítsük a másikat. A gyermekség és testvériség tapasztalata nélkül a kísérés irreális elvárásokat támaszthat, félreértésekhez vezethet, olyan függőséget eredményezhet, amelyek infantilis állapotban tartják a személyt. Kísérés, de Isten gyermekeiként és egymás testvéreiként!

Szűz Mária a megkülönböztetés mesteri tanítója: keveset beszél, sokat hallgat, és megőriz a szívében (vö. Lk 2,19). A Szűzanya három magatartása: kevés beszéd, sok hallgatás és megőrzés a szívben. Amikor viszont megszólal, jelzést ad. János evangéliumában például van egy rövidke mondat, amelyet Mária minden idők keresztényeinek szán: „Tegyétek meg, amit mond nektek” (vö. Jn 2,5). Érdekes: egyszer hallottam egy jóságos, igen jámbor nénikét, aki nem tanult teológiát, nagyon egyszerű volt. Azt mondta nekem: „Ismeri azt a gesztust, amelyet a Szűzanya mindig tesz?” Nem tudom: megsimogat? megszólít? „Nem: a Szűzanya ezt a gesztust teszi.” [A mutatóujjával mutat.] Nem értettem, és megkérdeztem: „Mit jelent ez?” A nénike ezt válaszolta: „Mindig Jézust jelzi.” Gyönyörű ez:

a Szűzanya nem vesz el semmit magának, hanem Jézusra mutat.

Tegyétek meg, amit Jézus mond nektek: a Szűzanya ilyen. Mária tudja, hogy az Úr minden ember szívéhez szól, és arra kér, hogy ezt a szót tettekre és döntésekre fordítsuk le. Ő mindenkinél jobban tudta ezt megtenni, és valóban, jelen van Jézus életének lényeges pillanataiban, különösen a kereszthalál végső órájában.

Kedves testvéreim, befejezzük ezt a megkülönböztetésről szóló katekézissorozatot: a megkülönböztetés művészet, megtanulható művészet, melynek megvannak a maga szabályai. Ha jól megtanuljuk, akkor lehetővé teszi, hogy lelki megélésünk egyre szebb és rendezettebb legyen. A megkülönböztetés mindenekelőtt Isten ajándéka, melyet mindig kérnünk kell, anélkül, hogy valaha is szakértőnek képzelnénk magunkat és önelégültek lennénk.

Uram, add meg nekem a kegyelmet, hogy az élet pillanataiban felismerjem, mit kell tennem, mit kell megértenem! Add meg nekem a kegyelmet a megkülönböztetéshez, és add meg nekem azt a személyt, aki segít nekem a megkülönböztetésben!

Az Úr hangját mindig fel lehet ismerni, egyedi stílusa van, olyan hang, amely békét, bátorságot és biztonságot ad a nehézségekben. Az evangélium folytonosan emlékeztet erre: „Ne félj!” (Lk 1,30). Milyen szép az angyal szava Máriához Jézus feltámadása után: „Ne félj!” „Ne féljetek!” Ilyen az Úr stílusa: „Ne féljetek!” „Ne félj!” – ismétli ma nekünk is az Úr; „ne félj”: ha bízunk az ő szavában, akkor jól fogjuk játszani az élet játszmáját, és képesek leszünk segíteni másoknak. Ahogy a zsoltár mondja, igéje lámpás lábam elé és világosság utamon (vö. Zsolt 119,105).

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria