2006. április 16., húsvétvasárnap

A Kr. e. 3. évezred mezopotámiai irodalmából fennmaradt híres Gilgames-eposz a félistenként tisztelt király halhatatlanságra való törekvéseit beszéli el. Gilgames kalandos útja után kétségbeesetten keresi fel ősapját, Utnapistit, akitől megtudja a halhatatlanság titkát: 6 nap és 7 éjjel virrasszon! Õ azonban nem tudja kiállni a próbát, elalszik. Sikertelen keresése után be kell látnia, hogy a halhatatlanság az ember számára elérhetetlen.

1. Az ember addig is, azóta is, különféle formákon keresztül, kimondva, vagy titokban, de törekszik a halhatatlanságra. Dédelgetünk magunkban egy vágyat: de jó lenne örökké élni! Ezt még az az ember is így gondolja, aki elkeseredésből az ellenkezőjét akarja: „bárcsak meghalnék”. Azért tervez, vásárol, berendezkedik, gyógyítja magát, nem akar tudomást szerezni halálos betegségéről, mert érzi Senecával együtt: „Nyomomban a halál, fut előlem az élet!” (49. levél). Húsvét napján a hívő ember a homályos, félpogány elképzelésektől megszabadulva annak örül, hogy a valóság egészen más. Az ember önmagától nem halhatatlan, mert ő is egy a teremtmények közül. Ám teremtője, az Isten mégis kiemelte az embert a többi létező közül, s azáltal, hogy „saját képére és hasonlatosságára” (Ter 1,26) teremtette, örök, halhatatlan sorsot szánt neki. Az ember volt az oka annak, hogy ez a nagyszerű terv: a földi életből az örökkévalóságba ívelő boldog lét csodálatos isteni vonulata megtört, az ősbűn által meghiúsult. Isten olyannyira tisztelte az általa alkotott embert, hogy rábízta a döntést, s ezt az ember elhibázta. Ám ez a rossz döntés sem helyrehozhatatlan, Isten tényleg szereti alkotását, ezért irgalmat gyakorolt vele: egyszülött Fia eljövetele, szenvedése, halála és feltámadása által megváltotta az embert az örök haláltól, a megsemmisüléstől, újra hazahívta őt a halhatatlan élet végtelen örömébe. Jézus Krisztus föltámadása így az ember hőn óhajtott vágyának a teljesülése. Kinyílt az út előre! Sírjaink magánya, rothadása, reménytelensége csak a látszat, mi is föltámadunk. Ezt erősítették egymásban az őskeresztények a húsvéti köszöntéssel: „Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt!”

2. Az Emmauszba tartók 12 kilométeres gyalogútját, az elkeseredés, a csüggedés, a kétségbeesés kényszerpályáját járja a mai ember is. Ugyanaz a kérdés ma is, mint akkor: „azt reméltük, hogy ő fog megszabadítani” az áldozattól, az igazságtalanságtól, a fájdalomtól, a betegségtől, a rosszkedvűségtől, a háborútól, s végül a haláltól. A názáreti Jézus halott! Nem tud segíteni, vagy nem akar, magamra hagy... Ezt az érzést tapasztalta meg, – a legenda szerint – Péter apostol is Rómában, a keresztényüldözés poklában, az őrült Néró idején. Õ gyújtotta fel Rómát, és a pusztulás okául a keresztényeket tette meg. A császári kertben tömegesen keresztre feszítettek, szurokba mártottak, oroszlánok elé vetettek láttán Péter úgy gondolja, ő gyenge, neki ebből a városból menekülnie kell. Ez számára újra a kísértés és a sötétség órája. Elindul kifelé a városból. A Via Appián azonban szembe találkozik a Mesterrel, akinek vállán ott kereszt. Gyökeret ver a lába: Quo vadis Domine? Hová mész, Uram? – kérdezi. Mire az Úr válasza: Megyek Rómába, hogy újból keresztre feszíttessem magamat! Ez a találkozás, látomás erőt adott Péternek ahhoz, hogy visszatérjen, ő maga is vállalja a felfeszíttetést, de az Úr iránti tiszteletből fejjel lefelé. – „Ti oktalanok” – e szavakkal hordja le Jézus az értetlenkedő tanítványokat, majd Mózestől kezdve végig az Írásokban bizonyítja, hogy ennek „kellett” történnie. Mi sem rendülhetünk meg a tragédiák láttán; a kishitűség, a bizalom hiánya, a türelem próbái nem kezdhetik ki húsvéti hitünket, amelyet Jézus Emmauszban a kenyértörés élményével is megerősített. Sőt, a földi eseményekből ki kell tudnunk olvasni a végső igazságszolgáltatás szükségességét: a gonoszság nem nőhet a végtelenbe! Életünk „Krisztussal az Istenben van elrejtve” (Kol 3,4). Jézus él, s mi az ő vérkeringésében vagyunk, belőle lélegzünk, ő a vezérünk, ő a táplálékunk! Ha ez tényleg így van, akkor ő oszlatja el félelmeinket is, zavarunkat, csüggetegségünket, kiúttalanságunk kínzó magányát.

3. Jean Vanier, aki munkatársaival már több mint 30 éve szellemi fogyatékosok között tevékenykedik és körülötte világszerte kialakult a Bárka, valamint a Hit és Fény mozgalom, bőséges tapasztalatokkal igazolja, hogy a fogyatékosok világának szűk keretei között, bizonyos fokig a halálraítéltségből, vagy a szellemi halál állapotából is létezik kiút, föltámadás; a halhatatlanság reménye. Hány gondozottjuk vallja: megjártam a poklokat (alkohol, depresszió, öngyilkosság), de magamhoz tértem, bizonyos értelemben „feltámadtam”. A megújulás hitből, a jó környezet erejéből és a saját akarat döntéséből ez az állapot maradandó. Van föltámadás a rabszolgaságból, a társadalmi elnyomás sokféle formáiból, a diktatúrákból; van föltámadás a bűnből, a megátalkodottságból, a gonoszságból; és van föltámadás a szenvedésből, a gyötrődésből, az igazságtalan ítéletből, a halálból!

Föltámadt Krisztusunk, Te, a halhatatlanság Ura vagy itt velünk. Húsvéti asztalodhoz hívsz, amikor alkonyodik, s lángolóvá teszed a szívünket: érdemes élni, érdemes küszködni, mindig újra kezdeni, és a keresztény reményt sohasem feladni! Húsvét örök tanítása ez: célja van a világnak, Isten megváltott minket az örök haláltól, a testi halál – Assisi Szent Ferenc szavával – „testvérünkké” lett, s az ember minden támadó erő ellenére képes ebbe az örök, maradandó életbe, a neki szánt halhatatlanságba eljutni!

Ámen

Pákozdi István/Magyar Kurír