2006. április 2., nagyböjt 5. vasárnapja „B” év

Andersennek van egy meséje az ördög tükréről. Ennek a görbe tükörnek az a tulajdonsága, hogy a jó dolgokat összezsugorítja, kicsinek mutatja, míg a rosszakat felnagyítja, a valóságosnál sokszorta nagyobbnak tünteti fel. Egyszer ez a tükör széttört, és szilánkjai az emberek szemébe hullottak. Ez az oka annak, hogy világunkban a jót alig vesszük észre, a rosszat viszont többnyire hatalmasnak látjuk. Eddig a mitológiai ízű mese, a valóság azonban éppen az ellenkezője. Az, amit a mai vasárnaptól kezdődően húsvétig ünnepelünk: Jézus Krisztus, az Isten Fia, az emberiség egyetlen Megváltója valóban megtöretett értünk; szenvedésének és halálának értékei azonban nem a szemünkbe, hanem a szívünkbe hullottak, hogy azokból egész keresztény életünk folyamán meríteni tudjunk.

1. A mai evangélium Jézus belső szenvedéséről, lelki kínjairól beszél. Szavaival, képeivel értelmezi a rákövetkező tragikus események krónikáját, passióját. „Eljött az óra” – ezzel kezdődik Jézus megnyilatkozása. Akkor mondta ezt, amikor már csak hat nap volt az igazi húsvét előtt. Földi életének utolsó hete kezdődik. Tudja jól, hogy annakidején a kánai menyegzőn azt mondta Anyjának: „Még nem jött el az én órám”, de most már ütni kezd ez az óra, amelynek végkimenetele: az Emberfia megdicsőülése. Jézus irtózik a haláltól; félelme a szenvedéstől és az elmúlástól teljesen valóságos, jogos, megjátszhatatlan: „mélyen megrendült a lelkem” – mondja, sőt a Getszemáni-kertben nyíltan könyörög: „Atyám, ha lehetséges, vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tied!” (Lk 22,42) – Ez megérint minket: milyen világosan látja Jézus emberi sorsát. „Õ hangos kiáltással és könnyhullatással imádkozott és könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól”, mégis „a szenvedésből tanulta meg az engedelmességet” (Zsid 5,7–8). Isteni mivolta ellenére neki is, mint minden földre született embernek a néha emberfeletti teljesítményeket kívánó szenvedésből kellett az embersors tragédiájának engedelmességét, a halálraszántság, a kiúttalanság, a megsemmisülés engedelmességét megtanulnia.

2. Jézus egy hasonlattal szemlélteti sorsát: „Ha a búzaszem nem esik a földbe és el nem hal, egyedül marad; de ha elhal, sok termést hoz”. A fájdalomban megjelenik a vigasz tudata: az élet legnagyobb ellentmondása, „aki szereti életét, elveszíti azt, aki viszont gyűlöli (azaz kevésre tartja), az megmenti az örök életre”. Antióchiai Szent Ignác, akit egy római amfiteátrumban végeztek ki a II. század elején, így vallotta: „Isten gabonája vagyok, akit a vadállatok fogai őrölnek meg, hogy Krisztus tiszta kenyerének bizonyuljak” (ad Rom IV,1). Micsoda hatalmas tett! Az odaadás áldozata egy nagy termésért, az emberiség megváltásáért. Jézus ezért jött, hogy ezt elvégezze. A keresztény mártírok, vértanúk pedig ebbe az áldozatba kapcsolódva mondtak le földi életükről, ha arról volt szó, hogy hittagadás vagy halál. Nem könnyen tették, de megtették. A mi szenvedésünk és tudatosan elfogadott halálunk sem véletlen, hanem az örök életért vállalt legnehezebb lépcsőfok, a búzaszem sorsa.

3. „Megdicsőítettem, és továbbra is megdicsőítem! Ha pedig fölemelnek a földről, mindeneket magamhoz vonzok.” Prófécia az agóniában. Jézusban ismételten megdicsőült már az Atya: a keresztségekor, a táborhegyen, Lázár föltámasztásakor, minden egyes jótettében, csodájában, tanításában. A kereszten magasba emelve pedig a földön élő valamennyi ember szeme láttára nyilvánvalóvá lesz: „Ez valóban az Isten Fia volt” (Mt 27,54). „Föltekintenek arra, akit keresztül szúrtak” (Jn 19,37). Krisztus igazi dicsősége az lesz, amikor halála, föltámadása és a Szentlélek kiáradása után a világ népei vonzódnak majd hozzá, megtérnek, elismerik Megváltójuknak, és bebocsátást kérnek Országába. Ez szenvedésének a teljes értelme, a kereszt valódi elfogadása. Isten szeretete így nyilvánult meg a legtökéletesebb módon, amely ténylegesen egy új, a keresztből kibontakozó világ rendjét teremtette meg. Nincs másutt siker, boldogulás, kibontakozás, előrehaladás, csak az üdvözítő vérével festett keresztben.

Feketevasárnapnak nevezték elődeink a mait, amikor kezdetét veszi a szenvedés ideje a liturgiában. Sokhelyütt manapság is a gyász leplével borítják le a templom feszületét, oltárképét: Királyi zászló jár elől, keresztfa titka tündököl. Szívünkben újraéled Jézus szenvedéstörténete, elénk vetítődik keresztútjának minden állomása, saját életünk kínzó valóságának társképeivel. Mindez azért, hogy komolyabban vegyem egyszeri és megismételhetetlen életemet. Nézzek magamba, amíg elkísérem Krisztust az Olajfák hegyére. Szenvedésének és halálának értékei ne csak a szemembe, hanem a szívembe hulljanak, hogy jobbá legyek, megtisztuljak, s a jót a maga valóságában és nagyságában értékeljem! Ámen.

Pákozdi István/Magyar Kurír