2006. augusztus 13., évközi 19. vasárnap, „B” év

A pszichológia három válságkorszakról beszél az emberi életben. A fiatalokat pályaválasztási kudarcok érik és szerelmi csalódások. Az élet delelőjén állókra rátörhet a céltalanság érzése. Orvosok, műszakiak, sőt papok esetében is előfordul, hogy a sok megoldhatatlan probléma hatására kételkedni kezdenek hivatásukban. A nyugdíjkorhatárt elérő pedig úgy érzi, kár volt az életért. Arany Jánossal keseregnek: „Az életet, ím, megjártam, Nem azt adott, amit vártam.” (Arany: Epilógus)

Mit lehet ilyen kritikus lelkiállapotban tenni? Van-e orvosság a csüggedésben? – Ezekre a kérdésekre válaszolnak az évközi 19. vasárnap olvasmányai. Rámutatva a gyógyszerre, az Eucharisztiára, amely a csüggedésben erőt adó mennyei kenyér.

A csüggedésben erőt adó kenyér

Illés próbatétele. Illés próféta a Kr.e. IX. században élt. Menekülnie kellett az országból, futnia a pusztába, éhezve bujdosnia. Összeomlott előtte minden. Keserűségében így kiáltott: „Elég volt, Uram! Vedd el az életem.” – Ekkor hamuban sült cipót, meg egy korsó vizet kapott. Ez az étel és ital erőt öntött belé. Mert ez több volt pusztán emberi tápláléknál. Mert ez jel volt, gesztus volt, bizonyíték volt, hogy Isten jelen van, hogy ő nincs magára hagyva. Visszaadta életkedvét. Tudta, hogy az út végén, a Hóreb hegyénél várja Valaki, s ő ott úgy megéli Isten jelenlétének misztériumát, amennyire ember azt megélheti.

Az Ószövetségi olvasmányról átsiklik tekintetünk az evangéliumra. Ez is a csüggedésben erőt adó kenyérről beszél.

A pusztai néptömeg. Jézust körülvette a pusztában a sokaság. Látta szemükben az elcsigázottságot, magárahagyatottságot. Karját kitárva feltört ajkáról az együttérzés: „Szánom a sereget, mert nincs mit enniük. Éhes a testük a földi kenyérre, de éhes a lelkük is Isten jelenlétére.” Megáldja a kenyereket és eléjük teszi: „Egyetek és táplálkozzatok, és tapasztaljátok meg Isten oltalmát. Legyen erőtök a hazáig tartó út megtételére.” A pusztában szétosztott kenyér a hallgatók csüggedését, reménytelenségét volt hivatva eloszlatni.

A kafarnaumi ígéret. A kenyérszaporítás utáni napon a kafarnaumi zsinagógában megígérte az Úr, hogy „égből alászállott kenyérrel” táplálja követőit. Ez a kenyér „élő kenyér” lesz. Sőt, az „Élet Kenyere.” – Ez a kenyér feloldja a csüggedést, kiúttalanságot, céltalanság érzését. Az Istentől való látszólagos elhagyatottság krízisét is. Hiszen olyan sokszor megtapasztaljuk, hogy kiáltunk felé és Õ hallgat. Kérjük Õt buzgó, kitartó imával és nem teljesíti. Ez a kenyér akkor is táplálékul szolgál, amikor életünk legnagyobb vállalkozását éljük meg: halálunkat. Úti eledelünk lesz a végső útra = VIATICUM.

Az Eucharisztia: élő Kenyér. Tehát nem tárgy, nem emlék, nem ajándék. Nem valami, hanem Valaki! Aki békét, vigaszt, földi életet, sőt örök életet közvetít számunkra. Tudatosítsuk, szítsuk fel minden szentáldozásban a személyes jelenlétben való hitet. Szeressük a csendes adoráció alkalmait, tárjuk fel az Úr előtt gondjainkat. Éljünk a gyakori áldozás lehetőségével. Szerettessük meg másokkal is az eucharisztikus életet.

A szentek az Oltáriszentségből merítettek erőt, megnyugvást, vigaszt nehéz perceikben.

Loyolai Szent Ignáctól megkérdezték: „Mi volna életének legsúlyosabb krízise?” „Ha feloszlatnák rendemet, a Jézus-társaságot” – válaszolta. Mit tenne ebben az esetben? – Átmennék a kápolnába, és azt hiszem, egy negyed óra elég lenne, hogy megnyugodjam.”

Prohászka írja Az élő vizek forrásában: „Tele van a szám ízzel, tele van az ajkam csókkal, tele van a szívem örömmel, lelkem eltölti a béke. Ne csodálkozzatok rajta: szentáldozástól jövök!” Ámen.

Hajnal Róbert/Magyar Kurír