2006. március 5., nagyböjt 1. vasárnapja „B” év

1. Időről időre felmerül annak a vágya, hogy tudósok, kutatók vizsgálódjanak Noé bárkáját keresve. Úgy gondolják, Ararát hegye, Örményország rejti az ősi hajó maradványait, legalábbis talán néhány deszkát lehet találni belőle. A modern bibliakritika tudja, hogy az epizód Mózes 1. könyvének azon részéhez tartozik, amelyet nem szó szerint, nem pontos történeti hiteleségében kell olvasnunk. Ezek a történetek, – akkor is, ha a környező népek történeti hagyományaiban szintén megtalálható egy ősi vízáradat emléke, – nem riportszerű, hanem szimbolikus leírások.

A vízözön története örök tanítást rejt: a szivárvány Isten szövetségének a jele; ő nem pusztít el mindent, ő az élet Istene, nem a megsemmisülésé, a halálé. A víz jelképe a későbbi keresztvíznek, amely által újjászületik az emberiség, ahogy Szent Péter elhangzott levélrészlete is mondja. Erről a keresztségről elmélkedünk egész nagyböjtben mindazokkal, akik készülnek a keresztség felvételére, vagy akik már meg vannak keresztelve és mind jobban meg akarják érteni annak gazdagságát. A bárka, Noé új bárkája pedig az Egyház hajójára utal, amelybe keresztségünkkel belekerültünk. Ez a háborgó tengeren is felszínen maradó hajó Krisztusé, ő tartja életben, ő gondoskodik róla, ő szavatolja célba érkezését és határozottan jó irányát, amelyben biztosak lehetünk, hiszen az életét áldozta fel értünk! A hajó régi keresztény szimbólum, az Egyház képe, így nevezik a templomok nagyobbik részét is, ahol a hívek padjai vannak. A bárka lehet, hogy olykor szűk, sokszor ring, bizonytalan az állás benne, mégis halad előre, kiszállni belőle nem lehet (Fluctuat nec nergitur).

2. A középkori ember többször állította maga elé a koponyát (pl. Szent Jeromos ábrázolása az Esztergomi Keresztény Múzeumban), és meditált a mulandóságról, az életről magáról, és annak értelméről. A mai ember is fogékony a szimbólumok látására, megértésére. Ilyen nagyböjt kezdeti szimbólum az evangéliumból elénk táruló pusztaság is, amelyben küzdelmes életünk zarándokútja folyik. Márk evangélista kevés szóval, de azért utal rá, hogy a Lélek vitte ki Jézust negyven napra a pusztába, nem véletlenül került oda, ahol „megkísértette a sátán. Vadállatok között élt, mégis angyalok szolgáltak neki”. A puszta ridegségével, kietlenségével mindig a gonosz lélek, az ördög tanyája volt a bibliai ember szemléletében. Jézus ezt is vállalta, amikor emberré lett értünk és az egész emberi léttel azonosult. Úgy akarta, hogy a kísértést is megérezze, kipróbálja, átélje. Azt azonban nem engedte, hogy a puszta, a sátán, az álomképek legyőzzék, maguk alá gyűrjék. – Mephistók között élünk, ahogy Szabó István híressé vált filmje (1981) a megalkuvókat, állandóan kompromisszumokra készeket nevezi, mégis van reményünk a győzelemre! Pusztaság, szárazság, sokszor lelki szárazság az életünk, ez azonban nem fátum, nem véletlen, hanem út a cél felé.

3. A szent negyven nap, nagyböjt komor lila színével köszönt ránk, tükröt tartva elénk, hogy szembesítsen önmagunkkal és Istenünkkel. A csöndes, leleményes önmagunkba térés, a böjt, a lemondás, az önmegtagadás, az önfegyelem, az imádság, a bűnbánattartás ideje ez. Vegyük észre és értékeljük azokat a jelképeket, amelyeket nagyböjt során az egyház oly gazdagon tár elénk, hisz ezek többet mondanak, mint száz beszéd, írás, vagy könyv. Elmélkedjünk rajtuk, általuk lássuk tisztábban sorsunkat, életünket, jövőnket!

Pákozdi István/Magyar Kurír