2008. november 2., évközi 31. vasárnap, halottak napja

Évtizedek óta példátlan kísérletsorozat folyik az Egyesült Államokban. Gyógyíthatatlan betegek hibernáltatják magukat. Speciális eljárással megfagyasztatják és mélyhűtött acéltartályban konzerváltatják testüket. Kívánságuk szerint csak akkor szabad felnyitni a tartályt, ha az orvostudomány feltalálta betegségük ellenszerét. Bár az Északi-tengerben találtak 30 ezer éves mikroorganizmusokat, algákat, amelyek kiolvasztás után feléledtek, sőt szaporodni kezdtek, mértéktartó orvosi körökben elképzelhetetlennek tartják, hogy olyan bonyolult rendszert, mint az ember, mélyhűtve életben lehetne tartani. De még ha sikerülne is, legfeljebb arról lehet szó, hogy valaki a XXII. században néhány évig folytatná életét. Nem arról, hogy száműzzük a halált.

Halottak napján minden töprengő emberben felmerül a kérdés: miért olyan rövid az élet és miért a halál. Még a hívő is felteszi a kérdést: A bölcs és mindenható Isten nem lett volna képes halál nélküli életet teremteni? A jóságos Mennyei Atya nem óvhatta volna meg gyermekeit a halál tragédiájától?

Nem azért beszélünk a halálról, hogy elvegyük a kedvet az élettől, vagy megrontsuk az ízét annak a kevés örömnek, ami az embernek osztályrészül jut itt a földön. Hanem mert a Biblia egész terjedelmében evangélium = örömhír. Akkor pedig kell, hogy a halálról szóló igehirdetés is örömhír legyen.

Nézzünk hát merészen szemébe ennek a kérdésnek: miért a halál?

I. Hiányos feleletek
1. A természettudomány válasza: A fizikai világ alapvető törvénye a pusztulás. Tapasztalati tény, hogy ami összetett, előbb-utóbb felbomlik. A sejtek, a molekulák, sőt az atomok is. Az emberi test is alkotóelemekből áll, tehát szükségszerűen szétoszlik. – Ez lehet egy hideg törvénynek az emlegetése, de nem megnyugtató, mert az ember felfedezi tudata mélyén a megmaradás vágyát.

2. A bűn következménye. Mások azzal nyugtatják magukat, hogy a halált tulajdonképpen Isten nem is akarta. Õ eredetileg boldognak tervezte az embert. Az ember azonban bűnével elutasította a halhatatlanság feltételes kiváltságát. Ezért viselnie kell a büntetést. – Ez a magyarázat sem ad teljes megnyugvást. Mert ha Isten mindenható és bölcs, akkor őt nem érheti meglepetés. Nem mondhatjuk, hogy Isten úgy tekint az emberiségre, mint a szülő a nyomorék gyermekére: nem ilyet szerettem volna, de ilyen lett és most kénytelen vagyok elviselni. Isten öröktől fogva mindent látott. Azt is tudta, hogyan fog az ember válaszolni az ő szavára. Ha mégis elindította a történelmet, bizonyára azért, mert méltónak tartotta saját magához.

II. A kinyilatkoztatás felelete
1. Méltó az emberhez a halál. Mert ajándék az ember számára. Az embert hozzásegíti a naggyá váláshoz.
a.) A jellemnagysághoz. Azzal, hogy az embert készteti a küzdelemre. Gondoljuk csak meg, milyen hősiességre képes egy szülő, hogy gyermeke életét megvédje. Mennyi segíteni akarást, szeretetet képes önmagából kihozni. A közeli hozzátartozó súlyos betegsége hány emberben élesztette fel az áldozatos lelkületet. Mennyi nemes verítékébe került az orvostudománynak mindaz, amivel megpróbálta a betegségeket kiküszöbölni. A halál elfogadása a jellem teljes kiérését eredményezi. Mert ezzel az alázatosság engedelmesség, Istenre hagyatkozás legtökéletesebb példáját nyújtja.
b.) Az erkölcsi nagysághoz. Gondoljunk arra is, hogy a halál gondolata hány embert tartott vissza aljasságtól, bűntől, gonosztettől. Hány embert buzdított hitre, imára, a túlvilági élet reményére. Hány ember tért meg a súlyos betegség csendjében, amikor szembe kellett néznie arasznyi létének végességével.
c.) A kegyelmi nagysághoz. Legfőképp gondoljunk arra, hogy a halál a legnagyobb tett az ember életében. Ez ugyanis a végső döntés pillanata.

2. A halál méltó Istenhez is. Mert Szent Fiát, Jézust is átvezette a halál kapuján. Tekintsünk Urunk halálára
a.) Jézus a kereszthalált úgy vállalta, mint az emberiség megváltásának engesztelő áldozatát. Az ő halála tehát nem passzív szenvedés, tragikus vég, hanem pozitív emberi tett.
b.) A szemtanúk leírják utolsó szavait. Ezek voltak: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” Az Õ halála tehát állásfoglalás. Döntés az Isten mellett. Egész életének összefoglalása.
c.) Sőt, saját maga és az Atya megdicsőítésének szent pillanatát látta halálában. Ezért jelenthette ki az Utolsó Vacsorán: „Most dicsőül meg az Emberfia és az Atya megdicsőül benne.

Ha Jézus így nézett saját halálára, hogy az emberi tett, végső döntés Isten mellett, hogy az saját magának megdicsőülése és az Atya megdicsőítése, akkor az méltó volt hozzá. Ámde ha Krisztus halálában ezek a mozzanatok felfedezhetők, akkor minden ember életében kell, hogy ugyanezek kidomborodjanak. Ezért meri a hittudomány feltételezni, hogy minden ember esetében is feltételezhető a döntés a halál pillanatában. A halálban minden ember elé odaáll az Isten. Olyan világosságot áraszt rá, hogy akkor már az ember nem mehet el közömbösen mellette. Itt nyílik meg a lehetősége, hogy teljesen tudatos, világos és végleges döntést hozzon. Egész emberi életét mintegy összegezze és állást foglaljon. Így tekintve a halált, az nem a Gondviselés tévedése, hanem az ember naggyá levésének igazi és egyetlen lehetősége és egyúttal az Isten megdicsőítése. Ezért kijelenthetjük: sok titok kíséri a halál problémáját, de Isten nem vallott szégyent teremtő gondolatával. Végül pedig azért nem, mert mindezek orvoslásaként megígérte a test föltámadását és az örök életet.

A keresztény hívő szeretteinek sírkövére nem szomorúfüzet véset, mert az csak a gyászolók fájdalmára emlékeztetne. Nem derékba tört fát, mert az az elhunyt életének félbemaradását szimbolizálná. Nem két galambot. Az csak a temető csendjére emlékeztetne. Hanem a kereszt jelét tűzi a sírkőre. A kereszt Jézus halálának győzelmes erejéről beszél és egyúttal saját halálunknak a feltámadásba torkollását is igazolja. Ezt a hitet fogalmazza meg versében Gárdonyi Géza (Útra-készülődés):

az én szívem kétség nem szorongatja,
midőn indulok végórám elé;
a halál nékem nem fekete börtön,
nem fázlaló, nem is rút semmiképpen:
egy ajtó bezárul itt-lenn a földön,
s egy ajtó kinyílik ott-fenn az égen, –
ez a halál.

Hajnal Róbert/Magyar Kurír