2009. április 26., húsvét 3. vasárnapja

Az emmauszi tanítványok nem ismerik fel a hozzájuk szegődő Jézust, csak akkor, amikor a kenyeret megtöri. De az események ettől függetlenül felgyorsulnak. Kilépünk az időből, s már mellékes, hogy mikor van reggel és este, mi meddig tart, hiszen az időn kívüli világ kopogtat a feltámadott Jézus személyében.

Milyenek a mi másnapjaink? Felgyorsulnak-e hétfőtől az események, amelyek kegyelmi alapját a vasárnapi szentmisében megkaptuk? A szentmisében ugyanaz történik, mint az emmauszi út végén: a tanítványok felismerik Jézust a kenyértörésben. A folytatás azonban leginkább eltér. Ott csodás jelenésről hallunk, bennünket pedig a fásultság környékez, hogy már megint kezdődik egy új hét. Vagy mégis van azonosság? Jó lenne, ha az emmauszi úti eseményekből élnénk mi is! Ha hétfőtől szombatig az előző vasárnap kenyértörése hatná át napjainkat. Miért nem fogjuk fel pl. úgy a soron következő munkanapot, hogy Jézus jön hozzánk a sokszor látott munkatársakban? Akik pl. enni kérnek, mint Jézus is. Miért nem fogjuk fel úgy a hétfőt, hogy ott is a szenvedésre és a feltámadásra hivatott emberekkel találkozunk? A legközönségesebb munkahelyeken is.

A polgári naptárunk egyik szerencsétlen vonása, hogy a hét első napjának nem a vasárnapot, hanem a hétfőt tekinti. Még majdnem rosszabb, mint az, amelyet némely diktatúra produkált, amikor felborították az ember hétnapos életritmusát. Az meg igen sajnálatos dolog, hogy politikusaink vasárnap is dolgoznak. Legalábbis erről szól a média. Ha állandóan dolgoznak, persze, hogy elveszítik a fonalat, és egy idő után már nem tudják megkülönböztetni a lényegest a lényegtelentől.

Ha nem ünneppel indítjuk a hetet, akkor mivel? A mai ember úgy indul neki a hétnek, hogy nem gondolja át vasárnap, mi lesz a teendője. És ez nem munkaterv készítése, hanem messze több; rácsodálkozni arra a teremtett és feltámadásra meghívott világra, amelynek első és legfőbb hírhozója a feltámadott Jézus. Ha nem fedezzük fel Jézust vasárnap a kenyértörésben, akkor hétköznap sem fogjuk felfedezni mindazokban, akikkel találkozunk. Persze, elfoghat a mosoly, hogy ugyan mi köze a vasárnapi szentmisének a hétfői vasesztergáláshoz. Nagyon is sok. Nem mindegy, hogy teremtett világot tisztelő vagy nem tisztelő munkás esztergályoz. Meglátszik munkája eredményén, és még talán a munkanélküli is nagyobb reménnyel kezdi a hétfőt, ha vasárnap jelzést kapott Jézustól, a kisemmizettek barátjától.

Az emmauszi úton a tanítványok nem rögtön ismerik fel Jézust, csak bizonyos fáziseltolódással. Akkor ismerik fel, amikor megtöri a kenyeret, de abban a pillanatban eltűnik előlük. Ez igen különös jelenet. De nem kevésbé különös az sem, amikor kicsit később a feltámadott Jézus felismerhető módon megjelenik közöttük, és enni kér. Hiszen a feltámadott testnek már nem kell földi táplálék. Itt nem arról van szó, hogy majd a mennyországban is meg fogunk éhezni, hanem arról, hogy földi testünk és mennyországi testünk között van folytonosság. Minden látszat ellenére. Annak ellenére, hogy holttestünket eltemetik, és apránként szétoszlik a földben, nincs lényegi szakadás jelen életünk és örök életünk között, mert személyes lelkünk elpusztíthatatlan. Nem azért szörnyű a halál gondolata, mert megsemmisülünk, hanem azért, mert mozdulatlanná dermedünk, és teljesen másokra szorulunk. Rokonainkra, de főleg Istenre és a szentekre. A dinamikusnak induló ember teljesen megdermed. Ezért irtózunk a haláltól.

A feltámadt Jézus azt mutatja meg, hogy az ember fagyáspontja nem a halál, hanem a halálos bűn, de még inkább a bűnökbe való belecsontosodás. Az a koporsó, amit magunknak csinálunk a bűneinkből, azzal Isten sem tud mit kezdeni, hiszen szabadnak alkotott bennünket, s ezzel a szabadsággal élhetünk így is, úgy is. Az a koporsó, amit mások ácsolnak a végtisztesség pillanataira, csak egy eszköz, csak egy különös küszöb, amelyen átlépve Isten országába jutunk.

A feltámadott Jézus nem azért kér táplálékot, mert megéhezett, hanem azért, hogy bizonyítsa, ugyanaz a teste, mint korábban. Sőt, azért, hogy létezik testi feltámadás, amelyet annak idején lehetetlennek tartottak. E tekintetben korunk sem sokkal különb.

Az emmauszi történések után jönnek a dolgos hétköznapok, de már a feltámadott élet levegőjéből lélegezve, amelyet a nekünk ajándékozott Szentléleknek köszönhetünk.

Sánta János/Magyar Kurír