2011. május 8., húsvét 3. vasárnapja

Gondolatok az olvasmányhoz (2,14,22-28)

Az Apostolok Cselekedetei könyv megállapítása szerint a csoda Isten igazolása. Csodát tenni az képes, akit Isten erre alkalmassá tesz. Ez az alap a csodatételnél, de más összefüggése is van a Bibliában a csodának. A János evangélium 14,12-ben Jézus ezt mondja: „Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe, amelyeket én végbevittem, sőt még nagyobbakat is végbevisz, mert az Atyához megyek, s amit a nevemben kértek, azt megteszem nektek, hogy az Atya megdicsőüljön a Fiúban.” Más alkalommal Jézus így válaszol egy apának, aki beteg gyermeke számára kér gyógyulást: „Minden lehetséges annak, aki hisz.” (Mk 9,23)

Végeredményben Isten által lehetséges a csoda, de a hitnek olyan gyümölcse, mint a természet sokféle automatizmusa, ahol Istennek nem kell külön beavatkoznia, azt is mondhatnánk, hogy úgy „magától” működik, mint Reményik Sándor megfogalmazásában a kegyelem.

Itt Krisztusról mint emberről beszél Péter, aki Isten terve szerint szenvedett és halt meg a kereszten. Isten oldotta fel a halál bilincseit. Már a zsoltárok megéneklik, hogy a Messiás nem maradhat az alvilágban. Figyelemre méltó ez a megjegyzés. Aki meghal, nem egyszerűen por vagy hamu, hanem átköltözik az alvilágba. Az ókor embere nem materialista, az embert nem a testtel azonosítja.

Gondolatok a szentleckéhez (1Pét 1,17-21)

Lám, itt is előjön a régóta vitatott kérdés: tettei alapján üdvözül az ember, vagy a hite által kapott kegyelemből? A Péter-levél szerint tetteink alapján ítél meg minket Isten, de Krisztusnak, a hibátlan és egészen tiszta Báránynak drága vére árán szabadul meg az ember. Tehát áldozat által szabadulhat meg az ember, de ezt a tényt nem lehet szembeállítani az egyes ember tetteivel, hiszen a tettek indítéka a rejtve jelen lévő hit.

Van egy másik kérdés is ebben a levélben: Mit jelent az, hogy Isten már a világ teremtése előtt kiválasztotta Jézust, de csak az idők végén jelent meg? A tér és idő filozófiai kérdése húzódik meg a kijelentés mögött.

Istenbe vetett hitünk és a jövőbe vetett reményünk alapja Krisztus feltámadása lett. Őt Isten támasztotta fel. Tehát hitünk alapja Isten műve Krisztus feltámasztásával.

Gondolatok az evangéliumhoz (Lk 24,13-35)

Ahogy a feltámadt Jézus a két Emmauszba igyekvő tanítvánnyal találkozott, azt csak a Lukács evangéliumban olvashatjuk. Ő, amint evangéliumának elején írja, gondosan utánajárt elejétől fogva minden hírnek, amit Jézusról hallott. Az események szemtanúit kereste meg, hogy tőlük tudja meg az igazat. Ezen az elbeszélésen is jól érezhető, hogy olyan emberek mondták el, akik átélték a Jézussal való találkozás élményét. Bár eltelt már vagy 40 esztendő az események után, amikor Lukács megírta evangéliumát, mégis úgy hat az elbeszélés, mintha csak tegnap történt eseményről beszélnének a szemtanúk. Négy évtized múltán sem lehet elkenni vagy magyarázni a szemtanúk és a feltámadt Krisztus találkozásának rejtélyeit. Ezekre szeretnék most kitérni.

Az első: „Szemük el volt takarva, hogy fel ne ismerjék.” Mit jelenthet ez a mondat?  Nem a feltámadt Jézus tette ezt velük. Ha kiválasztja őket, hogy megjelenik nekik, akkor miért tenne fátyolt a szemükre, hogy mégse ismerjék fel? Egyszerűen csak arról lehet itt szó, ami az emberi természetre annyira jellemző: többnyire csak azt látjuk, amit látni akarunk, amire figyelmünket összpontosítjuk. Ők pedig éppen Jézusról beszélgettek, arról a Jézusról, aki csodálatosan tudott tanítani, aki csodákat művelt, akiről hitték, hogy a próféták által hirdetett Messiás. De csalódtak, mert látták Jézust szenvedni, és nem tett csodát, látták meghalni szörnyű kínok között, és nem tett ellene semmit. Ez a kép élt bennük Krisztusról, a keresztre feszített, akivel az ő reményük is elveszett. Ez a csalódás töltötte be egészen a lelküket, erre figyeltek, ez kötötte le minden szellemi képességüket. Ebben az állapotban nem látja az ember azt, ami a szeme előtt van, ez az, ami eltakarja szemüket. Ilyen esetben szoktuk azt mondani, hogy „ez nem igaz”, „nem hiszek a szememnek”, „csípjél meg, hogy nem álmodom -e”.

Ez a lepel minden zsidónak a szemén rajta volt. Várták a Messiást, hittek a próféták jövendöléseinek, de olyan Messiást vártak, amilyet ők elképzeltek. Ott volt előttük leírva a prófétai jövendölés, hogy a Messiásnak szenvednie kell, hogy megölik. Efölött azonban átsiklottak, mert ezt nem akarták elhinni, mert ők nem ilyen Messiást vártak. Ezért fejtegeti a feltámadt Jézus a szenvedő Messiásról szóló jövendöléseket az emmauszi tanítványok előtt. Így próbálja szemükről levenni a leplet.

Ebben van számunkra is tanulság. Jézus elmondta, és le van írva az evangéliumokban, és olvashatjuk bármikor, hogy ő velünk marad a világ végéig. „Ahol ketten-hárman együtt vannak az én nevemben, ott vagyok közöttük.” Elmondhatjuk, hogy valóban tapasztaljuk jelenlétét, amikor pl. vasárnap együtt vagyunk a szentmisén? Pedig itt elhangzik a tanítása is, ami közli velünk a Lelkét is. A kenyér és bor színe alatt is megjelenik az oltáron. Mégis milyen szórakozottak tudunk lenni, ha igéit olvassuk, hallgatjuk, ha áldozunk! És az emberben, a „szürke szomorúban” milyen ritkán és nehezen ismerjük fel az Istenfiát?! – hogy ismét Reményik Sándort idézzem - Szeretnénk vele találkozni? És ha szeretnénk, ott és úgy keressük, ahogy Ő mondta?

Ezért írta Radványi Kálmán Itt jár az utcán című versét:

Itt jár az utcán, hol a nép tolong,
Ahol az élet nagy vásárja zsong;
Ahol az átok s nyomor születik,
Ahol őt napról-napra feledik.

Itt jár a gyárak mocskos udvarán,
És sír az „ember” kínzó nyomorán
A fájó szívre ráteszi kezét,
A lomha gondot ő kergeti szét.

Itt jár a magas kőházak között,
Hová a gőg most lakni költözött,
És megnéz minden cifra fogatot
És minden puha, büszke autót.

Tárva előtte minden nagy titok.
Bűnös örömök és szent bánatok.
Előtte rejtve semmi sem marad,
Mit irigség szül és rosszakarat.

Ne higgyétek, hogy minket itthagyott,
Ott jár a nép közt: szenved és tanít
És gyűjti a szívek virágait.

Megállnak olykor, kik nem értik Őt,
A mindnyájunkért némán szenvedőt,
S utánanéznek: „Ugyan ki lehet?”
- És tovább surran a szent Szeretet.

Buzgán József