Erdő Péter szentbeszéde Esztergomban halottak napján

Krisztusban Kedves Testvérek!

1. Az idén újra elérkeztünk halottak napjának megemlékezéséhez. Alkalom ez számunkra, hogy megerősítsük a föltámadásba vetett hitünket, és nagyobb felelősséggel járjuk földi életünk útját.
Quidquid agis prudenter agas, prudenter agas et respice finem.

Meggondoltan végezd minden cselekedetedet, gondold meg, és tekintsd a végét. – Életünket tehát még az antik bölcs tanítása szerint is úgy kell élnünk, hogy a halálról sem feledkezünk meg, hiszen ez a sorsa mindnyájunknak. A XVI-XVII. század fordulójának nagy németalföldi humanistája, Lipsius Iustus (1547-1606) kutatta egy ősi római közmondás eredeti formáját. A közmondás pedig úgy szól eredeti alakjában, hogy „vivamus, moriendum est” – „mindnyájan meghalunk, tehát éljünk” . Ez az ergo vivamus torzult a tréfás nemzedékek ajkán ergo bibamus-szá , ami azt jelentené: ha úgyis meg kell halnunk, igyunk tehát. Az eredeti forma azonban bölcsebb ennél. Ha véges az életünk, akkor intenzíven, meggondoltan, felelősen kell élnünk.

2. A halál utáni sorsunk ugyanis nem a teljes pusztulás, hanem – merjük mondani világosan Szentatyánk, XVI. Benedek pápa tanítása szerint – a lélek örök élete, amely a végső napon a test feltámadásával válik teljessé. Ez a hitünk ősi meggyőződésen alapszik. A Makkabeusok második könyvéből felolvasott szakasz megrázó jelenetet beszél el, amelyet teljes mélységében ritkán gondolunk végig. Az eset főhőse Makkabeus Júdás, aki IV. Antiochus Epiphanes szíriai pogány uralkodó ellenében győzelemre vitte a zsidó nép szabadságharcát, felszabadította Jeruzsálemet, és elérte a templom újraszentelését és a vallás szabad gyakorlását. (Mindez Kr. e. 165 táján történt.) Maga a felolvasott szakasz egy győztes ütközetet követő eseménysort beszél el. A csata után Júdás összegyűjtötte a seregeket, de elérkezett a szombat, amit közösen megünnepeltek. Másnap azután, amikor már legfőbb ideje volt, többen felkeresték Júdást, és kérték, hozzák el a csatatérről az elesett bajtársak holttestét, és „temessék őket atyáik sírboltjába, rokonaik közé” (2Makk 12,39). Egészen az újkor végéig a keresztények között is az volt a szokás, hogy az elhunytat, ha csak külön rendelkezés nem történt, a szülők sírjába temették. Tehát a család közössége a temetkezési szokásokban is megnyilvánult. Ma is tiszteletreméltó, ha valaki családi sírboltot, kriptát, közös nyughelyet tart fenn valamelyik temetőben. Csakhogy a halottak összegyűjtésekor Makkabeus Júdás emberei megbotránkoztató dolgot tapasztaltak. Számos elesett katona nyakában olyan amulett függött, amely a helyi pogány bálványokra utalt. Úgy is gondolták a körülállók, hogy ezek az emberek azért haltak meg a harcban, mert eltértek az igaz Istentől. Ez lett volna a büntetésük. Júdás azonban mint fővezér imádságot rendelt, hogy az elesettek bűnei teljes bocsánatot nyerjenek (uo. 12,42). Vagyis az elhunytak, bár érdemet szerezni már nem tudnak, Isten jóságából mégis elnyerhetik bűneik bocsánatát. Természetesen nem kutatja ez a szentírási szöveg, hogy milyen bűnökért lehetséges vagy nem lehetséges a bocsánat, azt sem elemzi, hogy az amulettet használók csak zavarosan gondolkodó, felületesen babonás emberek voltak-e, vagy valóban teljesen elfordultak az egy, igaz Istentől. Annyi bizonyos, hogy olyan harcban estek el, amely népük és vallásuk szabadságáért folyt. Mindenestől tehát aligha lehettek őseik hitének ellenségei. És értük rendel engesztelő áldozatot Makkabeus Júdás. Gyűjtést rendez a jeruzsálemi áldozatra, mert hisz az elesettek föltámadásában, és meg van győződve arról, hogy nem fölösleges a halottakért imádkozni, sem áldozatot bemutatni, mert sok bűnük bocsánatot nyerhet.

3. Ugyanezt katolikus hitünk a szentek közösségének igazságában fogalmazza meg. Tudunk segíteni az elhunytakon, kérhetjük az üdvözültek közbenjárását is, mert Krisztus szeretete gyűjtött minket egybe: Nos in unum congregavit Christi amor – amint a nagycsütörtöki lábmosáskor énekelt gregorián himnusz mondja. A szeretet pedig erősebb, mint a halál (vö. Én 8,6). Ez az a szeretet, amely minket, keresztényeket a halálon túl is összeköt egymással.

Ha azonban ilyen erős a közösségünk még az elhunytakkal is, mennyivel inkább kell cselekvő szeretettel fordulnunk azok felé, akik itt élnek közöttünk. Aki elveszítette már a szüleit, az pontosan tudja, hogy milyen fájdalmas érzés rádöbbenni a mulasztásainkra. Belátni azt, hogy mennyi hanyagsággal, nemtörődömséggel, érzéketlenséggel éltünk azok mellett, akiket pedig szerettünk. Hogy a ki nem mondott kedves szót, az elmaradt látogatást, az örömszerzés apróbb és nagyobb gesztusait itt a földön már soha nem pótolhatjuk, és ebben az életben már nem mondhatunk köszönetet azoknak, akiktől pedig a legtöbbet kaptuk. Szeressük hát a halottainkat, de érzékeny figyelemmel forduljunk az élők felé is. Mert nekik még van módunk itt a földön is segíteni, őket még meghallgathajuk, hozzájuk még szólhatunk kedvesen. Tegyük meg hát ezt teljes erőnkből, mert olyan rövid ez a földi élet. Éljünk tehát, legyen az életünk lobogás, a szeretet lángjának szüntelen lobogása. És akkor bizalommal tekinthetünk a húsvéti gyertya lángjára, amely a feltámadt Krisztust jelképezi, aki minket is örök életre, örök boldogságra hív. Ámen.