ÉVKÖZI 24. VASÁRNAP, „C”-ÉV, 2004. SZEPTEMBER 12.

1. Az elveszett istenképiség
Nincs olyan ember, aki meg ne tapasztalta volna a valami elvesztése miatti aggodalmat és szomorúságot, illetve az elveszett dolog megtalálása feletti örömöt. Jézus példabeszédekben szól erről a két érzelem-megnyilvánulásról: az előbb elveszett, majd később megkerült bárányról, drachmáról és fiúról. A három metaforából, hasonlatból válasszuk ki a drachmáról szólót, amely arról szól, hogy az egyháznak milyen szomorúságot jelent a bűnös elvesztése, másrészt milyen örömöt okoz a megtérése-megtalálása.
A példabeszédben az asszonyról hallunk, aki elvesztett 10 drachmát. Tíz drachma nem nagy pénz, kb. 43 gramm ezüstnek felel meg, de egy szegénynek ez is sok. Az asszony nagy gonddal lát hozzá a kereséséhez, ami egy akkori palesztinai házban nehéz dolog. A ház egyetlen termében van jelen minden. A szűk ablakon csak kevés fény szűrődik be, ezért az asszony világot gyújt, majd bevilágít minden sarokba és kisepri a földes padlót. Előfordulhatott, hogy az elveszett pénz a föld porában vegyült el.
A példabeszédben az üdvösségtörténet egésze elevenedik meg. Az asszony, aki mindent elvesztett: Éva. A bűnöst kereső istenszeretet megalkotta a kereső asszonyt, Máriát – aki a teológiai gondolkodásmód szerint az egyház előképe. Az egyház világot gyújt, a bűnbánat lámpását, hogy bevilágítsa lelkiismeretünk minden szögletét és napfényre hozza az elrejtett dolgokat. A drachma valójában nem veszett el, csak a por takarja. Az ókori egyházatyák (pl. Nyssai Szent Gergely és Nagy Szent Gergely pápa) megjegyzik, hogy a drachma olyan pénz, amire a király képét nyomták. Mi emberek az Isten királyi képére lettünk teremtve, de a bűn pora befödte ezt az istenképiséget. Ki kell tehát seperni lelkünket a bűn porából, hogy ismét előtűnjön istenképiségünk drachmája.
2. Ki aggódik a bűnösért?
Ki aggódik az elítélt vagy körözött köztörvényes bűnösökért? Ki aggódik a bűn lejtőjére tévedt szenvedélybetegekért? Ki aggódik a megrögzött hazudozókért és hűtlenkedőkért –, vagyis azokért, akik nem követnek el büntetőtörvénykönyvbe ütköző cselekedetet, de tettük mégis bűnös?
A társadalom örül, ha a bűnöző rács mögé kerül, mert csak a maga nyugalmára és biztonságára gondol. A bűnöző rokonsága bánkódik vagy szégyenkezik a család feketebáránya miatt, mert hiányzik a távolléte. Az egyház pedig aggódik bűnben élő tagjáért, mert örök sorsának veszélyeztetettségére gondol, a kárhozat örök veszteségére.
Napjainkban a börtönök túlzsúfoltak, és egyre többen kerülnek a bűn lejtőjére. Joggal kérdezhetik: mit tesz ebben a helyzetben az egyház? Az egyház egyrészt ma is aggódik a bűnösökért. Az egyház aggódását fejezi ki a liturgiában előforduló imák, könyörgések nagy száma kapcsán. A nagyszombati szertartásban külön is imádkozunk a bűnösökért, de a szentmise egyetemes könyörgéseiben és más könyörgésekben is gyakran imádkozunk mindannyian a bűnösök megtéréséért. Az egyház – benne minden hívő – Istennel együtt „izgul” a lejtőre jutottakért. Az egyház másrészt minduntalan meghív a maga közösségébe, hogy prevencióként megerősítsen a jóban. A II. században íródott apokrif Barnabás-levélben ezt olvassuk: „Naponta keresd szent testvéreiddel a találkozást, egyrészt azért, hogy beszédedben, buzdításodban hasonló légy hozzájuk, másrészt azon elmélkedj, hogy hogyan tudsz szavaiddal megmenteni egy lelket, vagy pedig, hogy jót cselekedj bűneid bocsánatára.” (19,10).
A hívő embert az különbözteti meg a mástól, hogy nem csak pletykaszinten érdekli a lejtőre jutott ember sorsa, hanem igazán sajnálja, és tesz érte valamit – legalább imádkozik érte. Ez az együttérzése mélyen emberi magatartás, de egyszersmind megjeleníti az istenszeretetet is ebben a szeretetlen, közönyös és pletykára kiéhezett világban. Ámen. Verőcei Gábor/MK