Ha megszólal a csend

A zajjal, információval, kommunikációval, mindenféle kötelezettséggel, szaladgálással teli hétköznapok kevés teret engednek a csendnek. Pedig a csendre mindenkinek szüksége van. A csend utáni vágy vezeti az embereket a Compostelába vagy más kegyhelyekre tartó zarándokutakra. Ezért keresnek fel az emberek spirituális helyeket: kolostorokat, szentélyeket, elmélkedésre alkalmas helyszíneket. Ennek köszönhetik sikerüket a belső csend megteremtését segítő módszerek (légzéstechnika, mantrák, meditáció) tanítói, valamint Philip Gröning filmje: A nagy csend.

De mit is jelent a csend? A szótár egyszerűen a zaj, a beszéd hiányaként definiálja a csendet. Pedig mindnyájan tudjuk, milyen sokféle a csend. Lehet kötelező, mint például egy könyvtárban vagy egy vizsgán. De megmutatkozhat spontán módon is, mégis ellenállhatatlanul. A szellemi munkához nélkülözhetetlen, segíti a koncentrációt, és fokozza a kreativitást. A csend az alap, amire építkezni lehet: ő az üres vászon, amire a festő üzenetet rajzol, belőle szövik műveiket az írók és a költők, belőle fonják dallamaikat a zeneszerzők.

„Így akarok írni” – jelentette ki Etty Hillesum naplójában, melyet két éven keresztül vezetett. Az ihletet a japán metszetek adták. – „Így akarok írni. Sok helyet hagyva kevés szó körül. Gyűlölöm a szószátyárságot. Arra törekszem, hogy csak olyan szavakat használjak, amelyek organikusan illeszkednek a csendbe, nem pedig olyanokat, amelyek uralni, széttépni kívánják azt. A szavaknak valójában hangsúlyozniuk kell a csendet. Mint ez a metszet: virágzó faág az egyik alsó sarokban. (…) A szavaknak az a dolguk, hogy formát adjanak a csendnek, és kijelöljék határait.”

A csend lehet súlyos és nyomasztó, tele ürességgel, bizonytalansággal, magánnyal, sötétséggel, szeretetlenséggel, fizikai vagy lelki szenvedéssel. De szerencsére rengetegféle értékes és pótolhatatlan csend is van, amely tiszteletet, bátorságot, együttérzést, örömöt és békét hordoz, és amelyet másokkal is megoszthatunk. Az a csend azonban, amit az elmélyülésre vágyók keresnek, más természetű. Ez a csend belül van, a lélek legmélyén, és csak arra vár, hogy meghalljuk. Ez a csend hatalmas tér, mely Isten jelenlétét rejti magában.

Ezt a csendet tapasztalta meg Illés is Hóreb hegyén (I. kir 19). A Baált imádó Jezabel királynő kegyetlensége elől menekülve Illés a sivatagba ment, és lefeküdt, hogy meghaljon. De egy angyal intette, hogy keljen útra. Akkor elindult, és ment „negyven nap és negyven éjjel egész az Isten hegyéig, Hórebig”. A hegyen először hatalmas szél csapott le, azután megindult a föld, majd tűz ütött ki, de az Úr egyik csapásban sem volt jelen. A gyaloglástól és éhségtől kimerült Illés csak ekkor hallotta meg azt a „halk és szelíd hangot”, amely Isten hangja volt.

„Itt nincsen teljes csend, sem pedig hangos vagy elsietett szavak, hanem csak csendbe öltöztetett szavak. Vagy még pontosabban: egy hang a csend határán, mely megnyitja a próféta fülét Isten szavára.” – mondta Monique Lise Cohen írónő az urti Szent Skolasztika Kolostorban tavaly ősszel megrendezett 10. vallásközi konferencián, melynek témája a csend volt.

Az évszázadok során így vagy úgy minden nagy misztikus megélte ezt a tapasztalást. „Menj oda, ahova nem tudsz eljutni, nézz oda, ahol nem látsz, és fülelj ott, ahol semmilyen hang vagy zaj nem hallatszik: ott fog megszólalni Isten.” – írja Angelus Silesius A rózsa miértek nélkül való című művében. Ma is sokan keresik ezt az alig észrevehető, lenge fuvallatot: Isten szavát. „A figyelmes hallgatás csendje a szerzetesek életének alapvető eleme – mondta Marie nővér, az urti kolostor egyik bencés apácája ugyanezen a konferencián. – Szent Benedek Regulájának első szava: Ausculta (Figyelmezz). Az Isten szavára fülelő figyelmes nyitottság táplálja és megőrzi a csendet.”

Isten csendje azonban senkinek nem adatik meg magától, és senki nem tudja erővel előhívni sem. „Csak annyit tehetünk, hogy «befogadó állapotba» hozzuk a lelkünket, és megnyitjuk a bensőnket, ami sok figyelmet, kitartást, és főleg alázatot igénylő feladat.” – mondta Urtban Sylvie Germain írónő. – „Alázatra van szükség ahhoz, hogy magunkba visszavonulva dolgozni kezdjünk magunkon, hogy fokozatosan kiürítsük a lelkünket és megtisztítsuk szellemünket, hogy szabaddá váljunk és érzékeink kiélesedjenek. Ahhoz, hogy megjelenjen és szétáradjon, a csendnek térre, széles és nyugodt belső térre van szüksége. A csend semmilyen kényszert nem tűr meg.”

De mindig találkozunk-e Istennel a csendben? Erre természetesen nincs garancia. Van, hogy az Isten szavára váró lélek azzal szembesül, hogy Isten hallgat, sőt, néha még azzal is, hogy Isten nincs is jelen. Az Olajfák hegyén és a keresztfán maga Jézus is átélte Isten jelenlétének teljes hiányát. Ahogy Jóbból, ahogy a prófétákból, és ahogy a zsoltárírókból, az elkeseredés idején Jézusból is feltört a kérdés: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”

Mindezek a gondolatok talán magyarázatot adnak arra, miért képesek sokan türelemmel és bátorsággal nekivágni annak a hosszú, belső útnak, mely Isten szavának meghallásához vezet. Ahogy az urti rendezvény egyik résztvevője kifejezte: „Ha nem hallom Isten szavát, az nem jelenti azt, hogy Isten nem beszél hozzám…”

Magyar Kurír

Kép: Magyar Kurír, Horánszky Anna

Forrás: La Croix