Justo Antonio Lofeudo, az örökimádás apostola a NEK egyik előadója

Az Eucharisztia missziójának köszönhetően körülbelül háromezer örökimádás-kápolna van ma a világon; ezeknek közel fele, 1300 található az Egyesült Államokban, ahol már ötven éve jelen van a mozgalom. Örökimádás-kápolnák működnek Irakban, Szíriában, Nepálban és Kazahsztánban is. Spanyolországban 2003 óta hatvan örökimádás-kápolna létrehozásában vett részt Lofeudo atya. 2018-ban a kelenföldi Szent Gellért-templomban tartott misén az örökimádás döbbenetes átalakító erejéről azt mondta:

Az örökimádás ajándék Istentől a mai kor számára. Isten a kápolnában minden zaj nélkül változtat jobbá bennünket.”

Justo Antonio Lofeudo azok közé tartozik, akiket megkereszteltek, de nem gyakorolták a vallásukat. Vegyészmérnökként sikeres karriert épített, multicégek foglalkoztatták és beutazhatta a világot. „Jól emlékszem arra az időszakra, amikor Brazíliában dolgoztam. Fiatal voltam, felfelé ívelt a karrierem, szóval minden a legnagyobb rendben alakult. (…) Nagyon jól emlékszem: egyik nap abbahagytam a munkát, és kimentem az irodából sétálni. Ahogy mentem, feltettem magamnak a kérdést: Mi végre vagyok a világon? Mert láttam, hogy ha kitartok a munkában, sokra vihetem cégnél, akár a főnökségig. De tudtam, hogy nem erre vagyok teremtve, mert minden alkalommal, amikor elértem valamit, ürességet éreztem utána ” – vallott egyik tanúságtételében.

Harmincéves kora táján döbbent rá, hogy nem akar materiális célokért küzdeni. Olaszországba költözött, a világegyetemben fellelhető rend kérdése foglalkoztatta. Kétéves böjtbe kezdett, ezalatt arra a felismerésre jutott, hogy közelebb akar kerülni Istenhez. A legkülönfélébb helyeken üzeneteket kapott a Szűzanyától: „Először Veronában éltem, majd 1989-ben Bergamóba költöztem. Mérnök szakértőként dolgoztam. A munka miatt egyszer Torinóba utaztam, de lemondták a megbeszélést, és ez lehetőséget adott arra, hogy felfedezzem a várost. Az első utam a Keresztelő Szent János-székesegyházba vezetett, ahol a torinói leplet is őrzik. Délután négy-öt felé jutottam el a katedrálishoz. Alig néhányan voltak a templomban. A gyóntatószéknél egy atya ült, aki épp imádságoskönyvet olvasott. Először a leplet néztem meg, és éreztem, hogy valódi. Be kell vallanom, hogy korábban, amikor még távol állt tőlem a hit, úgy gondoltam, hogy hamisítvány.” Lofeudo a lepel előtt állt, és azt érezte, hogy Međugorjéba kell mennie. Ám előtte – gondolta – ez a megfelelő hely és idő a gyónásra. Ekkor szégyenérzet fogta el, hogy 35 évet távol töltött Istentől.

„Tettem pár lépést a fülke felé, majd vissza, de a templomból nem mentem ki. Végül megkaptam fentről a végső lökést, és a gyóntatófülkében találtam magam. Mondtam az atyának, hogy meg szeretném vallani a bűneimet. A pap azt válaszolta: »Rendben, térdelj csak le.« Én pedig mondtam neki, hogy az egész életemet szeretném megvallani. Harmincöt év után bevallottam a bűneimet. A pap ezután azt mondta, hogy mind közül a legnagyobb bűnöm, hogy Istentől ilyen sok éven át távol éltem. Vigasztalásnak szánta, de igaza volt. Feloldozott, és abban a pillanatban feltört belőlem a sírás. Megveregette a hátamat és azt mondta: »Ne bánkódj, az Egyház nemcsak a szenteket, hanem a bűnösöket is magában foglalja.«”

Lofeudo ezután elutazott Međugorjéba, és az út teljes egészében megváltoztatta az életét. „A Boldogságos Szűz Mária miatt hagytam hátra minden múltbeli bűnömet” – írta később. Még ugyanebben az évben, karácsonykor visszatért Međugorjéba, és a papi hivatást választotta. A domonkosoknál filozófiát, teológiát tanult.

Pappá szentelése után szinte rögtön meghívást kapott az örökimádásra. Ennek előzménye egy találkozás Martin Lucia atyával, aki Argentínában járt. Lofeudo ekkor rádióműsorokat vezetett, és megkérték, hogy készítsen vele interjút. A beszélgetésük eredménye három örökimádás-kápolna megnyitása volt Buenos Airesben. Lofeudo pedig erős hívást érzett a szívében, hogy erre tegye fel életét.

Az örökimádás apostola főként Olasz- és Spanyolországban teljesít szolgálatot és igyekszik minél több helyen meghonosítani a szentségimádást. Justo Antonio Lofeudo tapasztalata szerint rengeteg gyümölcse van az örökimádásnak. Az első madridi örökimádás-kápolnát például a külvárosban, egy kifejezetten rossz hírű környéken hozták létre, amely a kezdeményezésnek köszönhetően sokkal biztonságosabbá vált. Az olaszországi Prato városában éjszaka egy zaklatott nő tért be a templomba, ahol az Oltáriszentség előtt a plébános imádkozott. Az asszony zokogva mesélte el, hogy néhány perccel korábban egy híd felé tartott, hogy levesse magát onnan, de elvétette az irányt, és egy fényt kezdett el követni, amely bevezette a templomba. Ekkor, ahogy fogalmazott, megtapasztalta a lelki fényt is, Jézus Krisztust, aki a feltámadás és az élet. Megértette, hogy őrültség lett volna öngyilkosságot elkövetnie azért, mert magány gyötörte és éppen akkor veszítette el az állását.

Lofeudo szerint a hagyományos ima és az Oltáriszentség imádása között az a fő különbség, hogy közösséget alkotva fejezzük ki legnagyobb tiszteletünket Isten iránt.

Hirdetjük, hogy ő a mi királyunk, a királyok királya, és tanúságot teszünk erről másoknak, még az ateistáknak is.

Justo Lofeudo Plébániák és egyházmegyék megújulása az örökimádás által címmel szeptember 8-án tart előadást a Hungexpón. Regisztráljon, és hallgassa meg az örökimádás apostolát!

Forrás és fotó: NEK

Fotó: Váci Egyházmegye

Magyar Kurír