Május 16.: HÚSVÉT 6. VASÁRNAPJA „C”-évben

A húsvéti időben egészen pünkösdig templomaink ünnepi díszben fogadnak bennünket. A szentélyben ott áll a húsvéti gyertya, amelyet minden szentmisére meggyújtunk. A fénye ugyan elenyészik a nappali fényességben, de mindig emlékeztet bennünket arra a csodálatos húsvéti éjszakára. A keresztség szentségének kiszolgáltatásakor nem áldja meg a pap a keresztvizet, hanem egy hálaadó könyörgést mond az életet adó vízért. A feltámadt Krisztus szobra az oltár közelében áll, hogy még érzékelhetőbben hívja fel figyelmünket Urunk dicsőségére. A liturgia színe a fehér, amit az öröm jeleként értelmezünk. Ez a liturgikus környezet elősegíti azt az örömteli ünneplést, amit egyházunk a mai vasárnap is tartogat számunkra.
A mise kezdő éneke a Deutero-Izajás prófétának A vigasztalás könyvéből (40-55. fejezetek) való. A fogságba hurcolt, reményét vesztett népnek bátorításra van szükség. Ezt teszi a próféta, amikor a felkent Szabadítóról beszél a könyv jelentős részében. Ennek befejező himnuszát újszövetségi gondolattal egészíti ki az egyház. Így szól mai ünnepi éneke: „Ujjongó szóval hirdessétek, hogy mindenki hallja, hirdessétek mindenütt a földön: megváltotta az Úr az ő népét, alleluja”. Így jelenik meg már a mise kezdetén: Krisztus, aki a bűn és a gonosz rabságából szabadítja meg népét.
Az olvasmány az Apostolok cselekedeteiből való, amely nemcsak az Evangélium terjedésének öröméről beszél, hanem elénk állítja annak nehézségeit és gondjait is. Az antiochiai egyház problémájáról van szó. Kérdés, hogy vajon meg kell-e tartani a mózesi törvényt. A döntésből látható, hogy súlyos problémának tartják az ügyet, ezért is küldik Pált és Barnabást az üzenettel Antiochiába. A döntés indoklásában azt mondják: „A Szentlélek és mi magunk úgy láttuk jónak”. Ezzel hangsúlyozzák az isteni kezdeményezést, amely különös jelentőséggel bírt mindig az egyház életében. Bár egy adódott problémáról hallottunk az olvasmányban, de a válasz csak a hála és a köszönet lehet. A 66. zsoltár ezt az igényt tökéletesen kielégíti.
A húsvéti idő sajátossága, hogy a szentlecke mindig kiemel bennünket a földi életből, és valamit megmutat a mennyei dicsőségből. A mai vasárnapon a mennyei Jeruzsálemet tárja elénk nagyon szemléletesen.
Az Evangélium előtti vers már felhívja a figyelmet Jézus elvárására, amit az evangéliumban bővebben fejt ki: aki szeret engem. Az Evangélium fő gondolatai: aki Jézust szereti, azt az Atya is szereti; a Szentlélek mindenre megtanítja a Krisztus-követőket, amit tőle hallottak; a nagy ajándék a békesség, amit nem tud megadni a világ; ő most az Atyához megy, de visszajön. A búcsúbeszédben elhangzott szavak egészen más hatást mutatnak most, amikor az eltávozása az apostolokban – érthetően – szomorúságot vált ki, de a visszatérte örömteli lesz a végső beteljesedéskor.
E tanítások megfontolásra méltók akár a liturgia keretében tartott csendben, akár a hét folyamán csendes imádságainkban. A közös válaszunk a hitvallás, amellyel kifejezzük nemcsak egyetértésünket, hanem megújítjuk további elkötelezettségünket is.
A könyörgések az ünneplés indokául változatlanul Urunk feltámadását említik. Ezen nem is lehet csodálkozni. Ez az üdvösség történetének csúcsa, amelyre az emberiség az Ószövetség korában készült. Hányszor lehettünk tanúi a választott nép reménytelenségének, lázadásának, kishitűségének. Hányszor egészen emberi módon gondolkodtak, mint akik nem is tapasztalták meg oly sokszor az Isten gondoskodását és szeretetét. De igazságtalanok lennénk, ha nem vennénk észre: egy-egy megpróbáltatás alkalmával mindig rájöttek, hogy egyetlen menedékük az Úr. Persze, ilyenkor telve voltak reménységgel és bizalommal. Amikor pedig megtörtént a beteljesedés, számára lehetővé vált, hogy gyümölcseit élvezze. Az emlékezéssel felidézzük ezt a misztériumot, amely megszentel, és tettekre indít. A felajánló könyörgés ennek egy sajátos hatását említi: a megtisztulást. Urunk mindjárt feltámadása után megadja apostolainak a bűnbocsátó hatalmat. Csak a tiszta szív lehet alkalmas arra, hogy a szentségekhez járulhassunk. Az ősegyház életéből ismerjük, hogy a súlyosan vétkezők számára az első és a legsúlyosabb büntetés az eucharisztiából való kizárással járt. A visszatérés útja pedig nagyon nehéz és keserves volt. Nemcsak a bűnbevallás miatt, hanem az első századokban a bűnbánat tartás hosszú, nehéz és nyilvános formája miatt is.
Ugyan minden misében csak egyetlen prefációt használunk, de a húsvéti idő öt prefációja nagy választási lehetőséget biztosít. Minden vasárnapnak van egy sajátosabb mondanivalója, de ugyanakkor összefoglaló tanítást tartalmaznak a húsvét misztériumáról. Urunk feltámadása nagyjelentőségű esemény volt. A régi áldozatok helyett, amelyek mindig elégtelenek voltak, az ő egyetlen, tökéletes áldozatával minden helyreállt. Halálával megtörte a halál uralmát, állandóan pártfogol minket, és új életet szerzett nekünk feltámadása által. Ezáltal a világosság fiai lettünk, vagyis nem a bűnnek, a sötétségnek vagyunk kiszolgáltatva, hanem az élet lehetősége áll előttünk. Az elmúlásunk sem reménytelen, mert a mennyország kapuja kitárul előttünk. Ezért reménnyel tölt el jövőnk a földi élet befejezése után.
Fogadjuk meg Szent Ágoston intelmét: „Neki nem volt mit jóvátennie a kereszten, mert bűn nélkül ment fel a keresztre. Mi az ő keresztjében igazultunk meg, és oda rakjuk le, ami gonoszságot csak összeszedtünk, hogy az ő föltámadása által megigazulhassunk. Így kell ugyanis különbséget tennetek: Bűneink miatt adatott át, és föltámadt megigazulásunkra. Az ő kiszolgáltatásában a bűn szólal meg, föltámadásában pedig az igazság visszhangzik. Ezért tehát haljon meg a vétek, és támadjon föl az igazság”! Verbényi István/MK