A pápa nagycsütörtök esti homíliája

„Ekkor adta szeretetének legnagyobb jelét övéinek, akiket mindvégig szeretett és a világban hagyott.” (Jn 13,1) Isten szereti teremtményét, az embert, szereti bűnbeesésében is, és nem hagyja sorsára. A legvégsőkig szereti. Szeretete arra készteti, hogy leszálljon isteni dicsőségéből, levesse isteni dicsőségének öltözetét, és a szolga ruháját öltse magára. Leszáll bűnbeesésünk legvégső mélységébe. Letérdel előttünk, és szolgaként szolgál bennünket. Megmossa piszkos lábunkat, hogy az isteni lakomához járulhassunk, hogy méltók legyünk arra, hogy helyet foglaljunk asztalánál, hiszen erre a magunk erejéből nem lennénk soha képesek.

Isten nem távoli lény, aki túlságosan messze van tőlünk és túlságosan nagy ahhoz, hogy a mi kicsinyes dolgainkkal foglalkozzon. Mivel Isten nagy, ezért tud a kis dolgok iránt is érdeklődni. Mivel Isten nagy, az ember lelke, maga az általa örök szeretetből teremtett ember nem kicsiny számára, hanem nagy, és méltó szeretetére. Isten szentsége nem pusztán egy izzó erő, amely elől félelemmel telve kell meghátrálnunk, hanem a szeretet hatalma, és ezért megtisztító és gyógyító hatalom.

Isten leszáll közénk, és szolgává válik, megmossa lábunkat, hogy leülhessünk asztalához. Ebben kifejeződik Jézus Krisztus egész misztériuma. Ebben válik láthatóvá, hogy mit jelent a megváltás. Azzal a szeretettel mossa meg lábunkat, amely kész arra, hogy szembenézzen a halállal. Csak a szeretetnek van olyan tisztító ereje, amely lemossa rólunk a szennyet és felemel bennünket az isteni magasságokba. A fürdővíz, amely megtisztít bennünket, Õ maga, aki maradéktalanul átadja önmagát nekünk, szenvedése és halála mélységében. Isten szüntelenül ez a szeretet, amely megtisztít bennünket, a keresztség és a bűnbánat szentségében. Isten szüntelenül ott térdel lábunk előtt, és szolgaként szolgál bennünket, megtisztító szolgálata tesz bennünket képessé Istenre. Szeretete kimeríthetetlen, amely valóban a végsőkig megy el.

„Ti tiszták vagytok, de nem mindnyájan” – mondja az Úr (Jn 13,10). Ebben a mondatban megnyilvánul a megtisztulás nagy ajándéka, amelyet Õ adományoz nekünk, mert arra vágyik, hogy asztalánál vele együtt legyünk, s hogy táplálékunkká váljon. „De nem mindnyájan” – vagyis létezik a visszautasítás sötét misztériuma, amely Júdás történetével válik jelenvalóvá, éppen nagycsütörtökön, azon a napon, amikor Jézus önmagát adja nekünk. Az Úr szeretete nem ismer határokat, az ember azonban képes rá, hogy határokat szabjon neki.

„Ti is tiszták vagytok, de nem mindnyájan” – Mi teszi az embert tisztátalanná? A szeretet visszautasítása, az, amikor az ember nem akarja, hogy szeressék, az, ha nem szeret. A gőg, amely azt hiszi, hogy nincs szüksége megtisztulásra, és elzárkózik Isten üdvözítő jósága elől. A gőg, amely nem akarja megvallani és elismerni, hogy szükségünk van megtisztulásra. Júdásban ennek a visszautasításnak a természetét még világosabban látjuk. Jézust a hatalom és a siker szempontjai szerint ítéli meg, számára csak a hatalom és a siker jelent valóságot, a szeretet nem számít. Júdás kapzsi: a pénz fontosabb számára, mint a Jézussal való szeretetközösség, fontosabb, mint Isten és szeretete. Így hazuggá is válik, kettős játékot játszik, és szakít az igazsággal. Hazugságban él, és így elveszíti a legnagyobb igazság, az Isten iránti érzéket. Ezáltal lelke megkeményedik, képtelenné válik a megtérésre, arra, hogy a tékozló fiúhoz hasonlóan bizalommal visszatérjen az Atyához; végül pedig eldobja tönkretett életét.

„Ti tiszták vagytok, de nem mindnyájan”. Az Úr óv bennünket attól az önelégültségtől, amely határt szab korlátlan szeretetének. Arra hív bennünket, hogy kövessük alázatosságát, hogy bizalommal hagyatkozzunk rá, hogy magával ragadhasson bennünket. Arra szólít fel bennünket, hogy – bármilyen elveszettnek is érezzük magunkat – térjünk haza és engedjük meg megtisztító jóságának, hogy felemeljen és bevezessen bennünket a Vele, Istennel magával való szeretetközösség lakomájába.

Végezetül még egy mondatot tegyünk hozzá ebből a kimeríthetetlen evangéliumi szakaszból: „Példát adtam nektek…” (Jn 13,15); „nektek is mosnotok kell egymás lábát” (Jn 13,14). Mit jelent az, hogy „megmossuk egymás lábát”? Mit jelent konkréten? Minden mások irányában végzett jótett – különös tekintettel a szenvedőkre és azokra, akiket kevéssé becsülnek – a lábmosás szolgálatát jelenti. Erre szólít fel bennünket az Úr: tanuljuk meg az alázatot és a jóság bátorságát, tanuljuk meg elfogadni az elutasítást, és ennek ellenére bizakodjunk a jóban, és tartsunk ki benne. De még ezen túl is van egy mélyebb dimenziója. Az Úr jósága megtisztító erejével mossa le rólunk a szennyet. Egymás lábát megmosni annyit jelent: fáradhatatlanul megbocsátani egymásnak; mindig újra kezdeni együtt, még akkor is, ha ez látszólag teljesen értelmetlen. Azt jelenti, hogy megtisztítjuk egymást, kölcsönösen elviselve és elfogadva egymást, egymásnak adva Isten Szavának megszentelő erejét, és egymást bevezetve az isteni szeretet Szentségébe.

Az Úr megtisztít, ezért lehet hozzá bátorságunk, hogy részt vegyünk lakomáján. Imádkozzunk, hogy mindnyájunknak adja meg azt a kegyelmet, hogy egy napon vendégei lehessünk az örökkévalóság menyegzős lakomáján. Ámen!

VR/Magyar Kurír

Kép: www.ikonkep.fw.hu