2008. február 24., nagyböjt 3. vasárnapja

Hazai – 2008. február 19., kedd | 13:49

A szamariai asszony

Az emberiség feje fölött ott lebeg a testi éhség és szomjúság réme. Ha elfogy a kenyér, vagy kiapadnak a vízforrások, pusztulás fenyeget. De a testi szomjúság mellett van egy félelmetesebb: a lelki szomjúság. Az igazság és az örök élet utáni vágy. Ezek hiánya még mélyebben rázza meg az embert. Nagyböjt 3. vasárnapjának miseszövegében az Úr azt üzeni: „Én vagyok az élő Kenyér" és „Aki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék!" Lelki éhségünk és szomjúságunk kielégítését Jézusnál találhatjuk meg.

Az evangélium dramaturgiai felépítése
A szamariai asszony története az evangéliumban pusztán irodalmi szempontból tekintve is irodalmi remekmű. Ha egy irodalomtörténész formailag vizsgálná a szöveget, megállapíthatná: arányosak benne a jelenetek, tökéletes a 3 felvonásra való tagolódás, remekbe készültek a párbeszédek, elsőrendű a szereplőmozgatás, nagyszerűen felépítettek a párhuzamok, érvényesül a fokozatos kibontakozás, drámai a szerepcsere: az utcanőből bűnbánó, majd misszionárius lesz. Színpadon remekül elő lehetne adni, el lehetne játszani. Kiváló forgatókönyv lenne minden színházi rendező számára.

De ne ragadjunk le a formai tökéletességben való gyönyörködés mellett! Keressük benne a kinyilatkoztatott igazságokat, a ránk is érvényes tanulságokat!

Az evangéliumi jelenet örömhírei

Jézus megszólít
A szamariai asszonyt Jézus megszólította. Õ kezdeményezte a párbeszédet. Az első lépést Õ tette meg feléje. Pedig ez az asszony félpogány, szamaritánus volt. Kétes hírű személy. Erkölcstelen életű. Kérdéseket tett fel neki életére vonatkozólag. És a kapott válaszokon keresztül vezette el az igazságra, a megtérésre, az üdvösségre.

Milyen borzasztó, hogy ma senki sem szólít meg. Az embereknek nincs idejük megállni társaik mellett, és szólni hozzájuk. De Isten megszólít. Lelkem mélyén hallom halk szólításait az élet különböző szituációiban. Súlyos bűn utáni szorongásban azt kérdi: „Érdemes volt?" „Nem lett volna jobb az Isten útján járni?" A szenvedésben azt kérdi: „Hajlandó vagy velem szenvedni?" „Bízol bennem?" Amikor megsértettek: „Tudsz-e megbocsátani?" „Nincs valami igazság abban, amivel megvádoltak?" Sikertelenség után: „Még mindig azt hiszed, hogy ez a világ földi paradicsom?” Amikor az Úr szegezi nekem a kérdéseket, válaszolnom kell rá! Õ majd egyre inkább megérteti velem az élet természetfeletti szempontjait.

Isten a közhelyeken keresztül is üzenhet
Jézus forrásvízhez hasonlítja a kegyelmet. Isten akaratának teljesítése szerinte olyan, mint a kenyérevés. Máskor világosságnak mondja magát, amely fényt áraszt, vagy útnak, amelyen járni kell.

Nekünk a kereszténységben nem azt kell keresnünk, ami szenzációs, feltűnő. A vallásban ne ritka mazsolát lássunk, hanem földi vándorlásunk alapjait. Vannak ma szenzációt hajhászó csoportok, amelyek rendkívüli jelekkel igyekeznek feltűnést kelteni. Ez a szekták vonzereje. A tartalmas embereknek nincs rájuk szükségük. Teréz anya, Roger Schutz csupa „közhelyeket" mondtak: „béke, megbocsátás, szeretet", a világ mégis odafigyelt rájuk.

Figyeljünk Jézusra!
A szamariai asszonynál pontosan ez hiányzott. Õ folytonosan mellébeszélt, párhuzamosan szövegelt Jézussal. Mint egy rossz diák, aki nem tudja a leckét és blablázik. Jézus vizet kért tőle, ő válasz helyett csodálkozott, hogy zsidó férfi létére egy szamariai nővel szóba áll. Aztán a kegyelem élő vizét kínálta neki, az meg mély kútról, meg vödörről fecsegett. Akkor felszólította, hívja el férjét, erre „nem házasnak" nevezte magát. Mikor végre rájött, hogy prófétával, sőt a Messiással áll szemben, akkor vallási vitába bocsátkozott vele, vajon Jeruzsálemben vagy Garizim hegyén kell-e imádkozni. Folytonosan, olajozottan kicsúszik a feleletadás elől. „Elterelő hadműveletet" végez.

Velünk is gyakran előfordul hasonló eset. Amikor magunkba kellene szállnunk, vagy bűnbánatot tartani, elterelésként vallási vitákat provokálunk a pappal vagy a lelkiismeretünkkel. Felhánytorgatjuk a hitellenes közhelyeket (inkvizíció, Galilei eset, búcsúcédulák, papok bűnei), csak hogy ne kelljen magunkba térni és megváltozni.

A hit továbbadásának fontossága
Ez az asszony végül is akkor tér meg, akkor erősödik meg hitében, amikor maga is apostollá, misszionáriussá válik. Eszköze lesz egész faluja megtérésének.

„Docendo discimus" (tanítva tanulunk) – hirdeti a latin közmondás. Ez a hitre is érvényes. Akkor lesz igazán erős, szilárd, teherbíró a hitünk, ha mások előtt is igazoljuk, ha másoknak is továbbadjuk. Amíg megfogalmazzuk, bennünk is kikristályosodik. Törekedjünk apostolkodó hitre!

Teherpályaudvarokon gyakran látunk kocsifordító korongot. A mozdony rátolatja a szerelvény valamelyik kocsiját a kör alakú forgató rendszerre, és a váltóőr egy szerkezet segítségével ráfordítja a 90 vagy 180 fokban álló új sínpárra. Az evangéliumi asszony története egy ilyen fordítókorongra való ráállítás példája. Ez a nő megindult a teljes züllés felé vezető úton: eldobta a tisztaságát, elvesztette az emberek megbecsülését, végül megutálta saját magát is. És akkor összetalálkozott Jézussal. A Mester ráállította életét egy fordítókorongra, 180 fokos fordulatot tett vele, és beirányította a tisztaság, az életszentség és a boldogság felé.

Urunk! Nincs más kívánságunk: az idei nagyböjt állítson rá minket is a nagy korongra, és fordítson egészen feléd! Legyen a mi jelszavunk is II. János Pál jelmondata: „Totus tuus!" Mostantól fogva egészen a tieid akarunk lenni! Ámen.

Hajnal Róbert/Magyar Kurír

#elmélkedés