55 éves a Katolikus Szeretetszolgálat

Nézőpont – 2005. szeptember 9., péntek | 17:07

A Római Katolikus Egyházi Szeretetszolgálatot 1950-ben alapította a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciaa azzal a céllal, hogy gondoskodjon a szerzetesrendek feloszlatása miatt ellátás nélkül maradt idős, beteg szerzetesekről és apácákról. Az állam a szerzetesrendektől elvett több mint 600 épületből ötöt jelölt ki a fedél nélkül maradtak befogadására. A Szeretetszolgálat 450 munkatársa ma 800 idős vagy beteg emberről gondoskodik

A jubileum alkalmából Endrődy Zsuzsannával a Szeretetszolgálat vezetőjével beszélgettünk a múlt és a jelen feladatairól, a szervezet gondjairól, örömeiről és terveiről.

Mi volt a feladata a Szeretetszolgálatnak a megalakulásakor, és hogyan változott ez az évek folyamán?
1950-ben megjelent a rendelet, amely kimondta, hogy a szerzetesrendek „működési engedélye megszűnik”. A rendeletet tett követte, s szerzetesrendek feloszlatása után a püspöki kar létrehozta a Római Katolikus Egyházi Szeretetszolgálatot, amelynek a kezdeti időkben az volt a legfontosabb feladata, hogy az otthonuktól megfosztott idős, beteg szerzetesek számára új közösséget hozzanak létre. Szabó Erna szatmári irgalmas nővérnek, aki egyébként Esztergomban Babits Mihályt is ápolta, ebben kivételes és csodálatos szerepe volt. A Szeretetszolgálatra egészen gyakorlatias feladat is hárult: munkát kellett szerezni az „osztályidegen” szerzeteseknek, például egy szövetkezet megalakításával. Később a Szeretetszolgálat sokat tett azért, hogy a tanári, ápolói vagy más munkakörökben eltöltött éveiket beszámítsák a nyugdíjba. Ahogy a szerzetesek száma megfogyatkozott az otthonokban, úgy került be egyre több világi is. Az első igazi nyitást a civilek felé a RÉV Családsegítő Szolgálat megalapítása jelentette. A ’80-as években új intézményeket nyitottunk: ekkoriban készült el például az ipolytölgyesi Egészségügyi Gyermekotthonunk, amely ma már a Szent Erzsébet Otthon nevet viseli, és nemcsak gyermekeknek biztosít helyet, hanem azoknak halmozottan sérült fiataloknak is, akik ott nőttek fel.

A ’90-es években újra kellett gondolni a tevékenységeinket, és a szerteágazó feladatok közül (hajléktalangondozás, telefonos lelkisegély-szolgálat, vak gyerekek otthona, siketek pasztorációja stb.) ki kellett választanunk azt, amihez ebben a szakosodott világban a legjobban értünk. A Szeretetszolgálat megtartotta 10 intézményét, a többi feladatot pedig más szervezetek, alapítványok vállalták át. Jelenleg tehát van egy otthonunk Ipolytögyesen, amely halmozottan sérült emberekkel foglalkozik, a többi házunkban pedig idősek vagy betegek élnek. Telefonos lelkisegély-szolgálatunk is van (egyelőre, mert nem tudjuk, meddig tudjuk fenntartani a megszűnt támogatás híján), amely este 6-tól reggel 6-ig várja a krízisben lévő, tanácsot kérő emberek hívásait.

Mi a különbség a Katolikus Karitász és a Szeretetszolgálat között?
Mindkettő a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia központi intézménye. Ahogy említettem, mi „intézményesített” feladatot látunk el, a Katolikus Karitász főként a plébániákon működő önkéntes szervezetek munkáját fogja össze. Árvíz, katasztrófa idején egyházunk a Karitászon keresztül ad gyorssegélyt, és aztán hosszú távon is segítséget nyújt. A nagyközönség számára ezért inkább a Katolikus Karitász ismert, mi kevésbé jelenünk meg a médiában.

Hogyan érinti a Szeretetszolgálatot a jelenleg folyó költségvetési vita?
Ezzel kapcsolatban két dolgot szeretnék megjegyezni. Az egyik: ugyanúgy, mint az iskolák esetében, az állam a mi számunkra is olyan összegben állapítja meg a kiegészítő támogatást, mint amennyivel az önkormányzati szociális intézmények költségvetését az önkormányzatok az előző évben kiegészítették. Nem számít, hogy gazdag vagy szegény önkormányzatról van szó, mert ezeknek a támogatásoknak az átlagát számítják. Az egyházi intézmények tehát nem kapnak többet, mint más szociális létesítmények. Furcsa módja lenne az igazságosságnak, hogy azért menjen tönkre az egyházi intézményrendszer, mert a súlyos helyzetű önkormányzatok másra kénytelenek költeni az eredetileg e célra rendelt támogatást.

A másik dolog: többen gondolják úgy, hogy az egyházi szociális intézmények azért rendezettebbek, mert sok pénzük van. Azt javaslom, nézzék meg, hogyan gazdálkodunk. Nem azért jobb a mi helyzetünk, mert több pénzünk van, hanem azért, mert sokkal rendezettebb gazdálkodást folytatunk. Hitünk egész életünkre kihat, rendező elvet ad erre is. Sokan éppen ezért keresnek meg bennünket, ezt a pluszt várják tőlünk. Emiatt támogatják munkánkat – lehetőségeik szerint. Az adományok ellenére is nagyon súlyos helyzetben vagyunk. Az állami támogatás arra sem elég, hogy a törvény szerint foglalkoztatott mintegy 450 dolgozónk munkabérét és annak járulékait fedezze. Ráadásul manapság egyáltalán nem kiszámítható, mikor érkezik meg az állami normatív támogatás.

Ennek az egész kérdésnek van egy nagyon fontos munkaügyi vetülete is. Egy kivételével ugyanis minden otthonunk vidéken van, és sok munkatársunk az egyetlen kereső a családjában. Mi egy- vagy kétéves átképzés után munkát biztosítunk számos olyan asszonynak, aki elmúlt 40 éves, ezért máshol már nem találna munkát.

Ez tehát a jelen. A nehézségek ellenére azonban nagyon is pozitív változások rajzolódtak ki a Szeretetszolgálat munkájában.
Igen, és ez több szempontból is igaz. Az idősek otthonáról az emberekben olyan kép alakult ki, hogy egy öreg néni üldögél az ágya szélén egyedül, mellette az éjjeli szekrénykéje, és csendesen pergeti a perceket. Mi ezt a szemléletet szeretnénk megváltoztatni, és az otthonainkban ez többnyire sikerült is. A szobákat csak hálószobának használjuk, és az idősek közös térben töltik el a mindennapjaikat, lehetőleg értelmes tevékenységgel. Nem mondom, hogy festegetéssel vagy rajzolással, hiszen a mi időseink inkább a munkához szoktak. A borsófejtés nyáron például a legnagyobb boldogság számukra.

Az is sokaknak eszébe jut egy otthonról, hogy „beadták” az időseket. Nem is egészen alaptalanul. A szociális törvény paternalista szemlélete helyett azt szeretnénk, ha mi a család „meghosszabbított keze” lennénk: egy hely, amely segítséget nyújt nekik, hogy családtagjukról velünk együtt a lehető legjobban gondoskodjanak, tehát a család továbbra is viselhesse a felelősséget. Ez az átformálódás nagy kihívás nekünk is, a családoknak is.

A dabasi és tiszaalpári otthon kertjében csúszda és hinta áll. Valószínűleg nem az idősekre gondoltak, amikor felállították…
Igen, ezeket nem nekik állítottuk fel. A célunk az volt, hogy bátorítsuk a családokat, hozzák el a gyerekeket is látogatóba. A kicsiknek sokszor „dresszúrát” jelentenek az otthonokban tett látogatások, hiszen nem játszhatnak, futkározhatnak. Mi azt szeretnénk, hogy a gyerekek is jól érezzék magukat, és jó emlékkel térjenek haza.

A látogatás sokszor nem csak a gyerekeknek nehéz. A felnőtteket is megviselheti, hogy a lakók egy része élete utolsó szakaszába érkezett.
Ez annál is inkább igaz, mert sokan csak a legvégső esetben, betegen érkeznek hozzánk, amikor gyógyítani már nem, csak ápolni lehet őket. Mi azonban ezt kegyelemként éljük meg. Ezek az emberek az Istenhez hazavezető úton az utolsó stációhoz érkeztek. Mi abban segítünk nekik, hogy ki tudjanak engesztelődni a halálukkal, de az életükkel is. Sok terhet cipelnek magukkal, de ezeket le kell tenni, hogy a hazatérés az életüknek jó lezárása legyen, és ne reménytelenségben, hanem szeretetben és reményben tudjanak eltávozni.

Egy otthonba való bekerülés sok lemondással jár. Házirendhez kell alkalmazkodni, régi megszokott helyszínektől és tárgyaktól kell megválni. Hogyan lehet mégis otthont teremteni a beköltözők számára?
A szociális munkások telefonos lelkisegély-szolgálatunk anonim „hangjai”, az idős embereket gondozók úgyszintén: emberi sorsokkal foglalkoznak. Ehhez különleges képzésre van szükségük. Számunkra nagyon fontos, hogy megfeleljünk a szociális munka legmagasabb szakmai követelményeinek is. Örömmel tapasztaljuk, hogy a szakma élvonalában álló legjobb kutatók (például Rogers és Keatwood) útmutatásai teljes összhangban állnak a keresztény értékrenddel és tanításokkal: ez a személyközpontú gondoskodás, amely meghatározza az otthonaink életét. Nagyon sok idős gondozottunk demens vagy Alzheimer-beteg. Mindenhol, így Magyarországon is egyre növekszik az ilyen betegek száma. A világ ezeket az embereket egyszerűen leírja, mert megfogyatkoznak a mindennapi életben oly fontosnak tartott szellemi képességeik, és ezért nem tudnak mit kezdeni velük. Az ember személyisége azonban ennél hihetetlenül több. Isten adottságainktól vagy aktuális állapotunktól függetlenül mindannyiunkat teljes életre hívott meg, érzelmi és lelki teljességre.

Ezt a szemléletet a Szeretetszolgálat szélesebb körben is igyekszik elfogadtatni?
Igen, 2000-ben létrehoztuk a Katolikus Szociális Módszertani Intézetet, amely évente 200–250 ember szakmai továbbképzését teszi lehetővé. Képzéseinken keresztül szemléletünk sok helyre eljut, segíti a rászorulókat és a munkatársakat egyaránt. Ilyenkor nem pusztán tananyagot adunk át, hanem arra törekszünk, hogy a résztvevők közvetlen szakmai tapasztalatot szerezzenek, és a saját élményeikből kiindulva tudjanak segítséget, érzelmi biztonságot nyújtani a betegeknek.

Hogyan lehet a képzésre jelentkezni?
A képzéseket minden évben meghirdetjük a Szociális Közlönyben, illetve együttműködünk a Wesley János Főiskolával, hogy azok is eljussanak hozzánk, akik esetleg nem ismernek bennünket.

Milyen egyéb szakmai fórumokon találkoznak a szakemberekkel?
Rendszeresen tartunk előadásokat más intézményekkel együtt, de rendezünk saját konferenciákat is. Kétnapos, szeptember 19–20-i Alzheimer Konferenciánkon Botond Ágnes svédországi gerontológus számol be tapasztalatairól. Szintén szeptemberben lesz Kecskeméten a IX. Magyar Alzheimer-kór Konferencia, amelyen mi is tartunk előadást. A szeptember 21-i Alzheimer Világnap alkalmából a Szent István-bazilikában a 17 órai szentmisén imádkozunk a betegekért és családjaikért.

Ha valaki segíteni szeretne a Szeretetszolgálatnak, hogyan teheti meg?
Erre több lehetőség is nyílik, és nagyon hálásak vagyunk mindazoknak, akik már segítettek bennünket. A legfontosabb kérésünk az, hogy imádkozzanak értünk. Tudjuk, hogy nagyon sokan imádkoznak, s nem is tudom, hogyan tudnánk elvégezni a munkánkat nélkülük!

Kiemelten közhasznú alapítványunk, a Katolikus Szeretetszolgálat Alapítvány segíti munkánkat. A dolgozó emberek az adójuk 1%-ával is támogathatnak bennünket. Van arra is példa, hogy idősek emlékeznek meg rólunk a végrendeletükben, és van közöttük, akinek előtte még a létezéséről sem tudtunk. Nagyon nemes gesztusnak tartjuk ezt, mert még halálukban is jót cselekszenek.

De azt is örömmel vesszük, ha eljönnek a rendezvényeinkre, a házainkban tartott ünnepségekre, vagy részt vesznek az Alzheimer világnapon a szentmisén a Bazilikában. És végül szívesen várunk mindenkit a honlapunkon is: www.szeretetszolgálat.hu.

MK