A bátorító érintés

Sokszor érezhettük már egy-egy pillanatban, hogy bárcsak megállíthatnánk az időt. Amikor egy beszélgetés váratlan mélysége, a közösség megtartó ereje megérint minket, ott akarunk maradni a „fényben”, távol a hétköznapok szürkeségétől és a ránk váró nehézségektől.

Nagyböjt második vasárnapján az evangélium a Tábor-hegy magasságába hív minket.

Jézus különválasztja három tanítványát, és felvezeti őket egy magas hegyre. Ez a mozdulat minden lelki út kezdete. Ki kell lépnünk a megszokottból, a völgy zajából, hogy meglássuk azt, ami fontos.

A hegyen Jézus arca ragyogni kezd. A tanítványok előtt egy pillanatra fellebben a fátyol. Megsejtik, ki ő valójában, és mi vár rájuk a történelem végén.

Péter apostol viselkedése mélyen emberi: „Uram, jó nekünk itt lennünk!” – mondja, és sátrat akar építeni, rögzíteni az élményt. Ez az ösztönös vágyunk a statikus biztonságra gyakran megakadályozza, hogy észrevegyük Isten dinamikus tervét. Mózes és Illés Jézussal beszélgetnek jeruzsálemi kivonulásáról. A dicsőség és a küzdelem itt elválaszthatatlanul összefonódik.

XIV. Leó pápa 2026. évi nagyböjti üzenetében hangsúlyozza, hogy a megtérés útja akkor kezdődik, amikor engedjük, hogy Isten igéje elérjen bennünket. A Szentatya emlékeztet:

a hallgatásra való készség annak a vágynak az első jele, hogy kapcsolatba lépjünk a másikkal. Ez a belső csend teszi lehetővé, hogy a felhőből hallatszó isteni hangot – „Őt hallgassátok!” – ne csak a fülünkkel, hanem az életünkkel is felfogjuk.

Piaristaként és keresztény emberként tapasztalom, hogy a nevelés is hasonló hegymászás. Vannak pillanatok, amikor egy diák szemében felgyullad a megértés fénye. Ezek a mi Tábor-hegyeink. A sátrakat azonban nem ezekre a csúcsokra kell felhúznunk. A kapott kegyelem célja az, hogy legyen erőnk visszatérni a völgybe, ahol az ottani valóságot is igazabban kell hallgatnunk.

A célunk nem az, hogy a hegyen maradjunk, hanem hogy a hegyről hozott fénnyel bevilágítsuk azokat a helyeket, ahol élünk, tanítunk és szolgálunk.

Idei üzenetében a pápa a böjt egy egészen konkrét formájára hív: a felebarátunkat sértő szavaktól való tartózkodásra. Azt javasolja, kezdjük el lefegyverezni a beszédünket. Mondjunk le a csípős megjegyzésekről, az elhamarkodott ítélkezésről és a távollévők megszólásáról. Ez a fajta önmegtartóztatás teszi hitelessé a keresztény életet. A hegyről lejövet a szavainknak már a reményt és a békét kell közvetíteniük.

A látomás végén Jézus odamegy a rémült tanítványokhoz, és megérinti őket: „Keljetek fel, és ne féljetek!” Ez az érintés hordozza a feltámadás erejét. Amikor feltekintenek, már nem látnak mást, csak Jézust egymagát. Ez a kép elkísérhet minket a következő napokban.

Amikor elcsendesednek a rendkívüli élmények, és marad a hétköznapok egyszerűsége, Jézus akkor is ott van. Egyedül ő az, aki elég.

Közösségeinkben, plébániáinkon és családjainkban próbáljunk meg közös úton járni. A célunk nem a hegyen maradás, hanem az, hogy a hegyről hozott fénnyel bevilágítsuk a környezetünket. Vajon hol van az a pont az életemben, ahol most leginkább szükségem lenne Jézus bátorító érintésére? Ki az, akinek a digitális felületeken vagy a munkahelyemen ma kedvesebb szavakkal tartozom? Ki az a környezetemben, akinek én vihetném el a fényt a völgybe?

Szerző: Zsódi Viktor SchP

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír