„Én vagyok az út…”

Nézőpont – 2022. május 28., szombat | 16:00

Urunk mennybemenetele – Gondolatok az evangéliumhoz (Lk 24,46–53)

Hová is ment Jézus? A mennybe. Hogy jutunk oda? Tamás apostolnak erre megadta a választ: „Én vagyok az út…” (Jn 14,6). Vagyis úgy, ha Jézus útján járunk: vele, benne és általa élünk. Jézus mennybemenetele ünnep, és nem szomorúság. Miért is? Mert Jézus nem kilép az életünkből, hanem a Szentháromság életébe visz minket. Nem faképnél hagy, hanem előremegy, nem cserbenhagy, hanem helyet készít nekünk, ahová hazavár. 

Jézus Krisztus mennybemenetele életünk célját mutatja, a mennyországot. Krisztus úgy megy el, hogy velünk marad. Mindennap felfedezhetjük, hogy nem vagyunk egyedül, és az, aki velünk van, csupán azt szeretné, hogy már most vele, benne és általa éljünk, vagyis otthon legyen nálunk. 

Szent Lukács azzal fejezi be az evangéliumát, amivel az Egyházról szóló írását, Az apostolok cselekedeteit kezdi: Jézus mennybemenetelével. Ezzel hangsúlyt ad annak, hogy Jézus a mennyből, az Atyától jött közénk, és emberségünket az Atyához vitte, miközben személyével mindig is az Atyánál volt. 

Az első és az utolsó találkozó mindig döntő. Jézus és tanítványai esetében ez különösen igaz. Az első találkozás gyökeresen megváltoztatta az életüket, az utolsó pedig értelmet adott ennek a megváltozott életnek. Szabad mindezt magunkra vonatkoztatva értelmezni: „Ha tudod, hogy utoljára találkozol Jézussal, mit mondasz neki? Hányszor kesergünk: meg kellett volna mondani…”

„Maradjatok a városban, míg erő nem tölt el benneteket a magasságból!”
Jézus a mennybe megy, és oda visz minket is. A magányban nincs vigasz. A közösség éltet, vigasztal, erőt ad: a tanítványok együtt imádkoznak, együtt örülnek, együtt magasztalják Istent. Együtt erősek. Az erővel, az áldással még erősebbek. Mi is erősek lehetünk. A feladat világos: hirdetni a megtérést és a bűnbocsánatot. 

A küldetés egyértelmű: a föld határáig tanúságot kell tenni a Messiásról. Jézus evangéliuma minden ember számára örömhír, függetlenül attól, melyik nemzethez vagy kultúrához tartozik valaki. 

Jézus megígérte, hogy kegyelmet ad ehhez a misszióhoz, és jelen lesz tanítványai között a Szentlélek által. Jézus Krisztus nem használati utasítást ad övéinek, nem is GPS-koordinátákat, hanem a Szentlelket, aki tanítja, emlékezteti és erővel tölti el őket.

Jézus eltávozik, de a Lélekre még várni kell. Ez az imádságban együtt maradó, de még „hallgató Egyház” pünkösdkor vált tettekre. A Szentlélek eljövetelekor az igazság mozgásba jön, az elmélet életté válik, a húsvéti hír terjedni kezd, megtörik a félelem, felpattannak a zárak, megnyílnak az ajkak és a szívek. 

A világtörténelem legdöbbenetesebb néhány napja az a vákuum, ami Jézus mennybemenetele és az első pünkösd között tátongott. Jézus már nem jelenik meg többé övéinek, már a mennybe ment, a Lélek pedig még nem jött el. Hiába terjedt a feltámadás örömhíre húsvét hajnalán, az Egyház még mozdulatlan volt. Az apostolok féltek, és zárt ajtók mögött hallgattak. Pünkösdig tiltott volt a misszió, hiszen a Lélek tette érthetővé „a húsvéti leckét”. Előbb a Lelket kellett befogadniuk az apostoloknak, és csak ezután kelhettek útra, hogy tanúskodjanak Isten szeretetéről.

A búcsúzó Jézus nekünk is üzeni: előbb fogadd be a Lelket, aztán légy a tanúm, és áldott leszel.

Jézus mennybemenetele egyúttal küldetésünk kezdete. Küldetésünk lényegét tömören így lehet meghatározni: tanúskodni. Mi is tanúk vagyunk, ha nem is szemtanúk. De tanúságunk mégis a feltámadt Krisztustól kapott misszió: megtérést, bűnbocsánatot hirdetünk és áldást adunk. 

Németh Norbert

Kapcsolódó fotógaléria