A család áll kultúránk kezdeténél – Rendhagyó gondolatok az elmúlt év sorozatairól (1. rész)

A progresszió hangadói arról igyekeznek meggyőzni bennünket, hogy a család az a hely, ahol a hatalmi struktúra lerakja káros felépítményének alapjait. Mindenáron azt akarják bebizonyítani nekünk, hogy a család valójában az erőszak tere. Éppen ezért vitatják létjogosultságát, azt állítva, hogy az ismert formájában előbb-utóbb meg fog szűnni. Ferenc pápa gyakran beszél a családról. Egy alkalommal így fogalmazott: „Szemléletváltásra van szükség: a család nem a problémának, hanem a megoldásnak a része… Ez az első hely, ahol az ember megtanul szeretni.” A család fontos, sőt, meghatározó színtere az egyén életének, de a társadalomban betöltött szerepe sem fog lényegesen átalakulni a közeljövőben. Ha egyáltalán megváltozik valaha. Ezt bizonyítja az is, hogy a 2024-ben látott sorozatok szinte mindegyike a családról szólt.

Természetesen ez csak vicc. Vagy mégsem, hiszen furcsa mód számtalan olyan sorozatot láthattunk az elmúlt évben, ami értelmezhető akár a család témája felől is, amelynek cselekményében igenis nagy szerepe van a családnak. Vagy éppen a hiányának.

Sokszor találkozunk azzal az alkotói megoldással, hogy egy film vagy sorozat valamelyik mellékfiguráját kiemelik, és alakja köré rendezve az eseményeket megteszik főszereplőnek. Így járt Pingvin, azaz Oswald 'Oz' Cobb (Colin Farrell) is, akivel ezt megelőzően néhány Batman-filmben találkozhattunk. A 2022-ben bemutatott Batman még jobban eltávolodott a szuperhősfilmek korábbi hangvételétől. A Pingvin ezen a nyomon indul tovább, ami azt jelenti, hogy a szuperképességű szereplők szőrén-szálán eltűnnek. Ami marad, az az olyan gengszterfilmre emlékeztet, mint a Közellenségek, A kárhozat útja vagy Az érinthetetlenek. A sorozatban két maffiacsalád áll szemben egymással. Közéjük furakodik Oz, aki egykor a Falconék sofőrje volt.

A Pingvin nem csak a különleges képességek és a fantasztikus elemek hiányával hívja fel magára a figyelmet. Ez a sorozat egyáltalán nem családbarát, antihősei meglehetősen erőszakosak. Oz egyik riválisa, Sofia Falcone (Cristin Milioti) példának okáért az egész rokonságát elteszi láb alól azért, hogy ő lehessen a főnök. Van abban némi ellentmondás, hogy a sorozat pont azáltal emelkedik ki a hasonló filmek közül, hogy a szereplők nem egysíkúak: kegyetlenek, ugyanakkor titokzatosak és kiismerhetetlenek. Persze leginkább Oz karaktere izgalmas, akiről elsőre azt mondhatnánk, a zord – és torz – külső érző szívet takar. Oz ragaszkodik anyjához (Deirdre O'Connell), igyekszik megvédeni, és barátnőjét (Carmen Ejogo) is távol akarja tartani a konfliktusoktól, ám leginkább sofőrjét és asszisztensét, az árván maradt Victort (Rhenzy Feliz) pátyolgatja. Miközben élet-halál harcot vív ellenségeivel, megpróbálja pótolni egykori családját, amelynek széthullásáért ő a felelős. Ám ahogy egyre közelebb kerül ahhoz, hogy ő legyen a város alvilágának vezére, rádöbben: bármekkora szüksége van is a családra, az valójában akadályozza, hiszen sebezhetővé és zsarolhatóvá teszi. E felismeréstől a szíve kővé válik, ő pedig kíméletlen tettre szánja el magát.

Az utóbbi évek legnagyobb mozisikere volt a két Dűne-film. Denis Villeneuve egyszerűen elvarázsolta a nézőt: mind a látvány, mind a dramaturgia, mind a zene elsőrangú lett. Amikor először halottam arról, hogy készül egy sorozat Dűne: Prófécia címmel, még a szokásosnál is borúlátóbb voltam. Hogyan lehet ezek után tévéfilmes keretek közé szorítani Frank Herbert univerzumát? Így, mondtam, miután megnéztem a sorozatot.

A cselekmény tízezer évvel Paul Atreides feltűnése előtt játszódik. A császár most Javicco Corrino (Mark Strong), akinek a jóvoltából az Atreidesek nyeregben vannak, ellentétben a Harkonnenekkel, akik régi fényüket vesztve sínylődnek valami kietlen bolygón. Maradunk tehát a család kérdéskörénél, hiszen a két testvér, Valya (Emily Watson) és Tula Harkonnen (Olivia Williams) egyáltalán nem tud belenyugodni nagy múltú famíliájuk sanyarú helyzetébe. Hiába állnak kegyetlen bosszút az Atreideseken, ezzel egy cseppet sem jutnak előre, ezért csatlakoznak az éppen kialakulóban lévő Bene Gesserit rend nővéreihez. Valya nem ismer irgalmat. Minden eszközt megragad, hogy kiterjessze befolyását az Impériumra. Erőszakkal átveszi a rend vezetését, ezzel pedig egy rendkívül hatékony szervezet kerül a kezébe, hiszen a nővérek tökélyre fejlesztették a mások befolyásolásának képességét. Egy nap azonban váratlan akadályba ütköznek, mely titokzatossága mellett félelmetes is: Desmond Hart (Travis Fimmel) személyében olyan ellenfél áll az útjukba, akire semmilyen hatásuk nincs.

A sorozatoknál gyakorta tapasztaljuk, hogy egy-egy rész erejéig még a legjobbak is hajlamosak egy szappanopera szintjére süllyedni. A Dűne: Prófécia esetében erről szó sincs. Egy pillanatra sem enged a feszességéből, szinte minden epizódban akad két meglepő fordulat. Úgy tűnik – lásd fent a Pingvint –, a szerethető karakterek hiányát egyre inkább meg kell szoknunk. Ebben a sorozatban sem tudunk olyan szereplőt választani magunknak, akiért szoríthatunk. Az etikai szempontok senkit nem befolyásolnak, mindenki gátlástalanul tör a hatalomra, vagy a megszerzett uralmát szeretné megvédeni. A karakterábrázolás itt is elsőrangú, kár, hogy csak a gonoszság különféle bugyraiba nyerünk bepillantást, mivel a jóságnak még a szele sem csapja meg a szereplőket.

A Dűne-regényben és a filmekben is elsősorban a nagy házak, azaz a befolyással bíró családok küzdenek egymással. Ebben a sorozatban a Harkonnen nővérek szakítanak fantáziátlan rokonaikkal, és új családot választanak maguknak, ez lesz a Bene Gesserit rend. Valya küldetése immár nem egy família, hanem egy misztikus szekta – ám ne feledjük, a vallás itt semmilyen szerepet nem játszik – felemeltetése és hatalomra segítése. Bármi áron.

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. február 9-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.