A feltámadt Jézus jelenléte folyamatos a történelemben – Mauriac: Jézus élete

Esszéregényében François Mauriac hű marad az evangéliumi hagyományhoz. A mélyen hívő, katolikus francia író számára egyértelmű, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, aki azért jött közénk a földre, hogy megváltson bennünket a bűneinktől. Mauriac olyannyira csodálja Jézust, hogy úgy érzi: a Megváltó történetét minden írónak csak térden állva volna szabad megírnia, méltatlansága tudatában. „A bűnösnek pirulnia kellene, hogy merészelte megírni ezt a könyvet.” Mély hite azonban nem akadályozza Mauriacot alkotói szabadságában, szó sincs arról, hogy egysíkúan ábrázolná Jézust. Figyelmeztet is arra, hogy a keresztények tudatában az ember, akinek neve Jézus volt, gyakran megsemmisül a második isteni személy ragyogásában, de ő szeretné elkerülni ezt a csapdát. Koncepciójában Jézus személyisége és az evangéliumi történet szereplői archetípusok: a különböző szituációk és jellemek ismétlődnek, újratermelődnek a történelem minden korszakában.

Mauriac az üdvtörténetben, az örökkévalóságban gondolkodik, ahol minden kiegyenlítődik, és reményeink szerint választ kapunk azokra a kérdéseinkre is, amelyeket itt a földön képtelenek vagyunk megérteni, mert Isten nem tár fel előttünk minden titkot, és ez alól a választottak sem kivételek. Az ő számukra sem világosodik meg minden, Isten akaratának rejtettsége okán.

Mauriac Jézusa harmincéves koráig minden ízében ember, aki a bűn kivételével magára vette minden gyengeségünket. Amikor pedig megkezdi tanítói, gyógyítói tevékenységét, előtérbe kerül személyiségének isteni dimenziója: egyetlen pillantása vagy szelíd, de határozott felszólítása elegendő ahhoz, hogy az emberek kövessék őt. Gondoljunk csak Simon Péterre, aki halász volt és házasember, vagy Jakabra és Jánosra, akik apjukat, Zebedeust hátrahagyva azonnal csatlakoztak Jézushoz, amikor hívta őket. Jézus állandóan kapcsolatban van mennyei Atyjával, szüntelenül imádkozik hozzá. Senki előtt sem alakoskodik, mindenkihez nyíltan beszél, nem titkolja, hogy mivel jár a tanítása: „maga Krisztus szólít fel bennünket, hogy mérjük meg előbb erőinket, mert tudja, mire hív bennünket, és mert nem puszta szóbeszéd, hogy szeretett minket” – írja Mauriac.

Regényéből kiviláglik, hogy Jézus mennyire tudatosan építette fel tevékenységét. Minden cselekedetét mások szolgálatának vágya vezérelte, a csodáit soha nem öncélúan vitte végbe, hanem szeretetből, és azért, hogy erősítse az emberek hitét. A csodák közül szerepel a könyvben többek között a kánai borcsoda (Jn 2,1–12), a vihar lecsendesítése (Mt 8,23–27; Mk 4,35–41; Lk 8,22–25), a vízen járás (Mt 14,22–33; Mk 6,45–52; Jn 6,16–21), a két béna meggyógyítása (Mt 9,1–8; Mt 12,9–14). Jézus mindennél többre becsüli az őszinte szót és az odaadó szívet. Időnként nagyon elkeseredik, sőt, dühösen reagál, amikor azt tapasztalja, hogy süket fülekre talál, és elutasítják. Dühének kiváltó oka azonban nem a hiúság, hanem az elvesz(t)ett lelkek miatt érzett csüggedés: „minden pillanatban elméjében forog az a milliónyi lélek, akiket elzártak az élő víz forrásától”.

Mauriacnál a jézusi szeretet nem bágyadt enerváltságot vagy a bűnökkel, a mulasztásokkal, a dölyfös magatartással szembeni elnézést jelent. Jézus kérlelhetetlen az írástudókkal és a farizeusokkal szemben, ám megenyhül, ha egyszerű emberekkel, bűnös, de megtisztulást kereső lelkekkel találkozik vagy a társadalom kitaszítottjaival. Az előbbiekre rázúdítja szenvedélyes haragját, míg az utóbbiakkal megértően türelmes. Ugyanakkor mindig figyelembe veszi a szív tisztaságát, és ezért nem mindegyik farizeussal barátságtalan. Jó példa erre Nikodémus, aki, ha titokban is, de követi Jézust. Bár félti a biztos megélhetést nyújtó hivatalát, egész lényét felkavarja a vele való találkozás. Mauriac egy lelki fejlődési ívet rajzol meg Nikodémus esetében: egy születésétől fogva gyáva ember a kegyelem lassú kiáradása révén fokozatosan jut el Jézus titkos követésétől odáig, hogy a zsidó főtanács előtt megvédi, a keresztre feszítés után kegyeletből megkeni a holttestét olajjal, végül pedig segít Arimateai Józsefnek eltemetni őt.

Mauriac számára egyértelmű: a feltámadt Jézus jelenléte most is valóság, és így lesz ez a történelem végezetéig. Krisztus él, és nem hagy el többé bennünket, kegyelme kiterjed az egész emberiségre. Jézus arca pedig, „ez a bűneink miatt megpofozott és meggyötört Arc, ez az a szenvedélyes és szomorú tekintet, amely végigkísér az életünkön, bukásról bukásra, anélkül, hogy a szeretet, amellyel takargat bennünket, meggyengülne, vagy valaha is elcsüggedne”.

François Mauriac Jézus-életrajza pozitív kísérlet arra, hogy a Megváltó tanításáról a megszokott, megszépítő magyarázatok rétegeit lehántva, ráirányítsa a figyelmet Jézus alaptanítására, a mindenkire kiterjedő szeretetre, és a szeretetben gyümölcsöző erényekre. Számára az örömhír üzenete nem puszta emlék, hanem eleven és hatékony Ige. Minden korban érvényesek Jézusnak a bűnös asszonyhoz intézett szavai – „Bocsánatot nyertek bűneid” (Lk 7,48) – és az, amit az utolsó vacsorán mondott tanítványainak, az Eucharisztia megalapításakor: „Ez az én testem, mely értetek adatik” (Lk 22,19).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. április 12–19-i ünnepi számában jelent meg.