Egy veréb sem esik a földre a ti Atyátok tudta nélkül – Vértesaljai László SJ jegyzete

Vértesaljai László atyának a Vatican News Facebook-oldalán megjelent bejegyzését szerkesztve adjuk közre.

Nyári lelkigyakorlatos elmélkedésem közepette tompa puffanásra leszek figyelmes a gangon. Odapillantva csodálkozva látom, hogy egy verébfióka esett ki a fészkéből. Odahagyom azonnal az első János-levél fölséges negyedik fejezetét, amiről éppen Romano Guardini Szeretet és világosság remek írásában olvasok, mert a folyóparti öreg parasztház őre, Betyár, a vastag bundás komondor azonnal behabzsolná. Felugrom, máris ott a madárka a tenyeremben, és őszintén megrendít a kis verébfióka védtelen kiszolgáltatottsága: alig pár napos lehet, sárga, csupasz kicsi teste éppen csak pelyhedzeni kezd. Igen, onnan föntről esett le, az eresz alá épített fészkéből, ahol a szokásos csiripelésükre föl sem figyeltem, mert annyira hozzátartozik az alföldi tanyavilág megszokott és beszédes csendjéhez. Gyanítom, az lenne épp a furcsa, ha elhallgatnának.

A verébfióka-mentés persze más műfaj, mint a szeretett tanítvány sasmadaras szárnyalása, nem igényel egyebet, mint gyors cselekvést, amihez létra, méghozzá nagyobbfajta szükséges. Ám a fiókát ki nem engedem a kezemből, míg a másik fél kézzel meghozom a létrát.  

A legtetején felágaskodva éppen csak elérem a fészket, jobb kezemmel tapintattal „benézek” a bolyhos otthonba, és vagy négy-öt testvérkére lelek. A szülők riadtan csiporásznak a tető alatt, nem értik a helyzetet, pedig próbálom őket „verébül” csitítani, hogy mindjárt lehet a körletben létszámellenőrzést tartani. Hát bizony sűrűn laknak Verébéknél, mert alig találok a kiesett jószágnak helyet, közben ügyelgetve arra, hogy magam se essek ki se a szerepemből, se le a létra tetejéről.

Aztán minden a helyére kerül, a verébszülők is megjönnek, én pedig folytatom az elmélkedést, kicsit azon eltöprengve, hogy Isten miként is szerette úgy ezt a világot, hogy saját egyszülött fiát adta oda érte (Jn 3,16), vagyis

hagyta, hogy isteni Fiókája kipottyanjon a Szentháromság örök és meleg fészkéből. Hogy milyen kicsi és védtelen volt az Örök Ige pár napos korában, azt egyedül csak az ő Szent Szülőanyja tudhatta!   

Másnap délelőtt újabb puffanás, egy verébke ismét a földön. Ugyanő vagy másik, nem tudom, de most már gyakorlottan tornászom a helyére, sőt elővigyázatosságból kénytelen vagyok a verébfészket megreparálni, ami azt jelenti, hogy a kioldódott, kócos fészekperemet megerősítem és felmagasítom.

Közben fészket ver a szívemben ez a verébhistória, és egyre többet gondolok rá. Hagyom hát a szent olvasmányom, és fellapozom Máté és Lukács verebes történeteit. Az Úr maga szól róluk, nagyjából ugyanolyan összefüggésben, mégpedig arra buzdítva, hogy bízzunk az Atyában, mindig, minden körülmények közt. Nonne duo passeres asse veneunt? – olvasom latinul az első verziót Máténál. Nemde két verebet egy fillérért adnak? – kérdi az Úr, s az a passer épp a verebet jelenti, mint a legolcsóbb, legközönségesebb madárkát. Onnét, éppen a Közel-Keletről terjedtek el a verebek Európa-szerte, aztán jutottak Amerikába és mindenfelé a nagyvilágba. Emberbarát népség a veréb, szereti a közelünket, valahogy összenőttünk, ott csiporászhattak és ugrabugráltak Názáret házai körül is.

Hadd szóljak róluk pár tárgyilagos szót, igazán megérdemlik. A veréb társas lény, monogám, hűséges a párjához és a fészkéhez, nem tekereg összevissza a nagyvilágban. Tanuljunk a verebektől, mert az Úr sem véletlenül szól róluk. Csekélyke értéküket megméri a legkisebb pénzegységgel, ami a görög asszárion, és ebből a római as.

Noha a veréb ennyire csekély, filléres értékű, mégis számontartja őket Jézus Atyja, mert egy sem esik le az Ő tudta nélkül. Istennél pedig a tudás nem alkalmi vagy pláne nem véletlen jellegű, hanem gondviselésszerű! Tud róla – és ez legyen nekünk elég!

Nem azt mondja, hogy egy sem eshet le a földre, hanem ha le is esik, a Mindentudó ezt is tudja, és ha az örök üdvösséghez szükséges, akkor tesz is érte. Egyébként hagyja, mert abban – meglehet – valami különleges kegyelem rejlik. Ki ne esett volna el közülünk és ki ne tanult volna az eséséből?!

Az Atya tudtával történt esés – és így az ő kezéből vett elpottyanás – úgy tűnik, rendszeresen többnyire az üdvösség útja.

Aki ezt nekünk elmondja, saját eséseiből tanult a keresztútján. Az egyház hagyománya háromszori esését említi, és nagyon valószínű, hogy az Úr itt is kérhette: „sed possibilis, ha lehetséges, vedd el, Atyám”, mint ahogy a végkifejletkor a kereszt magasában is ismételhette az agónia kérését, hogy múljék el az a kehely. Az Atya akaratának és szeretetének a misztériuma ez, amit csak sarutlanul fogadhatunk, a szív bizakodó készségével. Nemde ezt tanuljuk gyermekkorunk botladozó eséseiből, amikor sírva szaladunk édesanyánkhoz, és mutatjuk neki a jeleket? Ők pedig látják és tudják, és ez elég a gyereknek!

Pedig de szeretnénk „esetlenek” lenni! Megevén kenyerem javát, immár tudom, hogy nem így van. Esett, elesett embere vagyok az Úrnak, de az Övé vagyok, teljesen, horzsolt lábakkal és végtelenül hálás szívvel.

És járom tovább az utamat, immár tapasztalatból is tudva, hogy

Ő tud minden esésemről, és hogy mindig, mindig Ő emel fel.

Ó, ti verebek, filléres evangéliumi madárkák, erre a titokra emlékeztessetek jártunkban-keltünkben. Ámen! 

Forrás: Vatican News Facebook-oldala

Fotó: Vértesaljai László SJ

Magyar Kurír