A harsogó életöröm festője – Renoir a Szépművészeti Múzeumban

A nemzetközi szakirodalom e nagyméretű olajfestményt Renoir életművének kiemelkedő darabjaként tartja számon. A mostani kiállításon három hasonló változatot is láthatunk belőle, ráadásul feltűnő helyen, a legnagyobb teremben, a bejárattal szemben. Közismert, hogy Renoir mennyire szeretett nőket, különösen szép, fiatal lányokat festeni. Nem véletlen, hogy most is külön szekcióban láthatjuk a mester aktjait. A kiállítás vége felé csodálhatjuk meg egyik utolsó képét, a Fürdőzőket, melyen egy évig dolgozott, és melyen mintegy esszenciálisan mutatkozik meg a haláláig nem múló érdeklődése a női nem iránt.

Renoir egész életművében megfigyelhető, hogy sem a portréin, sem az egészalakos figuráin, emberábrázolásain nem az egyéniséget keresi, és nem is akar a lélek mélyére hatolni, mint például a 17. században Rembrandt, a magyar festők közül Mednyánszky, vagy az oroszoknál Repin. Érdekes, hogy ugyanezt mondhatjuk Cézanne portréiról is. Ő sem az emberi lélek titkát kutatta, sokkal inkább az összbenyomásra, a szigorúan szerkesztett kompozícióra, a finom pasztell-színekre helyezte a hangsúlyt.

„Figurális festő vagyok” – mondta magáról Renoir, és valóban: ha körülnézünk a termekben, láthatjuk, hogy tényleg az ember állt érdeklődésének középpontjában. Csakhogy nem a személyiség varázsát vagy egyediségét kereste, hanem, legalábbis az 1880-as évek elejéig, az első benyomás, az impresszió megragadása volt a fő célja. Ezért is tekinthetjük őt az egyik leghíresebb impresszionistának Claude Monet mellett. Ám ahogy az már lenni szokott, változnak az idők, és az ember is változik benne: Renoirt az 1880-1890-es évektől kezdve már nem elégítette ki az első benyomás rögzítése a vásznon. Ő maga így vall erről: „1886 körül egyfajta törés következett be a festészetemben. Végigjártam az »impresszionizmust«, és arra a következtetésre jutottam, hogy se festeni, se rajzolni nem tudok”. A hosszú életű Pissarro, az idősödő Cézanne vagy mint Van Gogh és Gauguin, Renoir is újra felfedezte a szerkesztett kompozícióra való törekvés fontosságát. Egyedül csak Monet tartott ki mindvégig, egészen a haláláig, az impresszionista technika mellett.

„Renoir 1841-ben született Limoges-ban. Apja iparos volt (némelyik életrajzírója szerint szabó), aki a fiát tizennégy éves korában beadta festőinasnak egy párizsi porcelángyárba. Az ebédszünetekben a fiatalember bejárt a Louvre-ba, vagy vett egy szendvicset a vásárcsarnok környékén, és miközben majszolgatta, Goujon művét, Az aprószentek kútját bámulta; esténként sokszor meghívta műtermébe egy szobrász, aki szintén a gyárban dolgozott, és felfigyelt a fiú rendkívüli tehetségére. (…) Amikor a porcelángyár bezárt, Renoir legyezőket kezdett el festeni, különféle alkalmi munkákat vállalt, majd ismét rendszeres munkát kapott egy cégtől, amely szentképeket adott el a misszionáriusoknak: ezeket összegöngyölve vitték el magukkal, azután pedig kiakasztották a rögtönzött templomokba. Mint porcelánfestő és mint legyezőfestő, Renoir főleg Watteau, Lancret és Boucher modorában készült figurákkal és XV. Lajos korabeli virágmotívumokkal dolgozott; mint szentképfestő, olasz festményeket és metszeteket utánzott, valamint Vouet, Poussin és Le Sueur képeit. Renoir könnyű kézzel, gyorsan termelte ezeket a képeket, s mivel darabbért kapott, hamarosan sikerült félretennie némi pénzt. Huszonegy éves korában már elég gazdagnak érezte magát, hogy otthagyja a gyárat, és beiratkozzék Gleyre akadémiájára, ahol megismerkedett Monet-val, Sisley-vel és Bazille-jal. Gleyre-nek nem tetszettek a rajzai? »Maga, úgy látszik, élvezeti forrásnak tekinti a festészetet«, mondta neki egyszer. »Úgy van – felelte Renoir –, ha a festést nem találnám élvezetnek, nem is festenék” – írja a fiatal Renoir pályakezdő éveiről R. H. Wilenski a Modern francia festők című könyvében.

Most térjünk vissza a kiállításra, és nézzük a képeket, hiszen ilyen átfogó kiállítás még nem volt Renoir műveiből Budapesten, és valószínűleg egyhamar nem is lesz a következő évtizedekben! Ahogy  ebben a rövid életrajztöredékben olvashattuk, Renoir képein valóban felfedezhetjük Watteau, Fragonard és Boucher hatását. Főleg a festő témaválasztásában, amikor a kezdeti portrék és tájképek után felfedezte magának az intimebb környezet, a családi életben zajló kisebb események festészeti témáit. A családtagok mellett főleg a barátai közül kerültek ki modelljei, és e közegben sem a tragikus momentumokat kereste, mint például Munch vagy a későbbiekben Hodler tette, hanem a szabadidő boldognak mondható pillanatait ábrázolta. Jó példa erre A hinta, a Vidéki tánc, vagy a megrendelésre készített Fiatal lányok a zongoránál című képek. Ez utóbbi témát kétszer is megfestette, szinte tanulmányként fogta fel a szobában látottakat, ahogy a két leány látható jókedvvel igyekszik eltalálni a következő hangot a zongorán. Ezeket az alkotásokat már-már ragyogóvá teszik a szivárványos színek, a gyöngyházszerű tónusok: a könnyedén odavetett ecsetvonások, a lágy festői megfogalmazás teremti meg Renoir senkiével sem összetéveszthető stílusát, amely csak úgy sugárzik a vászonról. Képein nincsenek felesleges részletek, a festő sikeresen tudja elkerülni a naturalizmus „brutalitását” , pedig ez a 19. század végén még komoly elvárás volt mind a nagyközönség, mind a Szalon kritikusai részéről.

Az Ebéd után című kép egy olyan elkapott pillanatra emlékeztet, amilyeneket mostanában mobiltelefonnal szokás tömegével készíteni. Két elmélázó hölgyet látunk, akik ráérősen bámulnak maguk elé, a kép jobb oldalán pedig merész kivágásban a festő öccse éppen cigarettára gyújt. Renoir  egyik képén sem akar történetet mesélni, teljességgel hiányzik nála az irodalmiasság, hiszen ő mindig az éppen létező jelent kívánja ábrázolni. Ebben rejlik újdonsága, ha a korának festészeti közegével vetjük egybe. Különlegesen szép kép a fiáról, Jeanról készített festmény, ahol egy aranyhajú gyermeket láthatunk, akiről először azt hittem, hogy lányt ábrázol. Aztán persze rájöttem, hogy a későbbi híres filmrendezőt láthatom itt 1898-ban, kétéves korában.

Amióta az interneten sok minden elérhetővé vált, egy ideje az idős Renoirt is megnézhetjük rövidfilmeken, amint nagy buzgalommal fest kerekesszékében ülve, a felkötött jobb karjához rögzített ecsetettel. A mester 1897-ben egy kerékpárbaleset során eltörte a karját, ezt követően pedig egyre súlyosbodó reumás tünetektől szenvedett, melyek deformálták a kezét. 1910-től kerekesszékbe kényszerült. A 20. században készült fotók, filmfelvételek a testében megrokkant, ám a mégis töretlen erővel alkotó művészt mutatják. Az elismert magyar kritikus, Bölöni György menyasszonya, a szintén író, Itóka becenéven ismert Márkus Ottília így számolt be 1907-ben a mesterrel való párizsi találkozásukról: „Láttam Renoirt és beszéltem vele Vollard-nál. Megrokkant, mankós öreg, vén ember. De két erős, nagy szemében több az élet, mint száz ifjú emberében. Hangja erős. Csak a teste törött össze. (…) Most falun volt, onnan jött pár hétre Párizsba. Vágyik ide mindig, de nem bír mégsem soká megmaradni. Azt mondja: delejes Párizs levegője és vonzza, hanem nem szabad soká itt maradnia. Nem ám, mert ennek az Erősnek sok Erő kell. Az ő erői pedig már fogyóban vannak. (…) Később néztünk képeket. Nagyon szerettem volna tudni, milyen gondolatok vonultak el a ráncok alatt. És oly keveset árult el belőlük!”

Az 1919-ben, hetvennyolc éves korában elhunyt Renoir tájképek, portrék, tánc- és családi jelenetek sokaságát hagyta maga után. A Szépművészeti Múzeumban 2024. január 7-ig a művész mintegy hetven alkotását tekinthetik meg az érdeklődők, amelyeket a párizsi Musée d’Orsay, a Musée de l’Orangerie gyűjteményéből és még  másik húsz közgyűjteményből kölcsönöztek erre a kiállításra.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. október 8-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.