A hiteles kísérés

Volt már olyan érzésed, hogy egy súlyos kudarc vagy veszteség után szinte jólesik a szomorúság? Amikor bezárkózol a szobádba, lehúzod a redőnyt, és bár vágyod a fényt, mégis van abban valami bizarr biztonság, hogy nem kell többé remélni semmit. Mert ha nincs remény, nincs újabb csalódás sem. Húsvétvasárnap délutánján két férfi pontosan ebben a biztonságos sötétségben gyalogol.

Távolodnak Jeruzsálemtől. Maga a mozgásuk is árulkodó: elfelé mennek a középponttól, a közösségtől. Kleofás és társa nem egyszerűen szomorúak; ők már berendezkedtek a vereségbe.

Gyakran mondjuk, hogy a tanítványok azért nem ismerték fel a melléjük szegődő Jézust, mert látásukban akadályozva voltak. Hajlamosak vagyunk valami misztikus, égi szemkötőnek látni ezt. De mi van, ha a panaszkodás az, ami elvakította őket? Amikor Kleofás sorolni kezdi: „mi pedig azt reméltük...”, valójában a saját kudarctörténetét kanonizálja. A panasz azért veszélyes, mert egyfajta sötét igazságot épít körénk.

Ha folyamatosan azt mondogatjuk, hogy „nekem soha nem sikerül”, akkor végül észre sem vesszük, ha maga az Élet sétál mellettünk.

A tanítványok, ahogy Ferenc pápa mondja, a „saját panaszaik levében főttek”. A panasz kényelmes, mert felment a cselekvés alól.

Jézus úgy tesz, mintha semmit sem tudna. Ez a jelenet az isteni humor és pedagógia csúcsa.

Jézus, aki a Világ Világossága, az „egyetlen idegen” szerepét ölti magára. Mert tudja, hogy a gyógyulás a meghallgatással kezdődik.

Nem vág a szavukba, nem kéri ki magának az értetlenségüket. Hagyja, hogy kiöntsék a szívüket, minden tévedésükkel és korlátolt messiásvárásukkal együtt. Itt ér össze az emmauszi út a mai életünkkel. Egy piarista rendi dokumentum fogalmazza meg ezt a fajta jelenlétet: „A tekintély jelentése ma szolgálat, sokkalta inkább a többiek meghallgatásának kötelessége, semmint a beszéd joga.” Jézus tekintélye ebben a pillanatban nem a kinyilatkoztatásban, hanem a meghallgatás szolgálatában mutatkozik meg, teret ad a másik fájdalmának. A hiteles kísérés ott kezdődik, amikor képesek vagyunk csendben maradni a másik tévedései mellett is, hogy ő maga juthasson el a felismerésig.

Ahogy közelednek a faluhoz, az este drámai fordulatot vesz.

Jézus asztalhoz ül velük, és történik valami, ami visszarepít minket az emberiség hajnalára. Ádám és Éva ettek, és „megnyílt a szemük”, de csak arra, hogy lássák: mezítelenek, kiszolgáltatottak, és elszakadtak Istentől. Az az evés elválasztott. Emmauszban viszont az áldott kenyér törik meg.

Ez a pillanat a bűnbeesés tükörképe és gyógyítása. Amikor Jézus kezébe veszi a kenyeret, áldást mond és megtöri, a tanítványok szeme ismét megnyílik. De most nem a saját szegénységüket látják meg, hanem Isten jelenlétét. Ez a kenyértörés közösséget teremt.

Mi is úton vagyunk. Talán te is épp távolodsz valamilyen „Jeruzsálemtől”, mert elfáradtál a reménykedésben. Talán neked is van egy listád a panaszaidról, amiket igazságként ápolsz a szívedben. Nézz körül! Ki az az „idegen” melletted, akit eddig nem vettél észre, mert túl sokat beszéltél a saját fájdalmadról?

Szerző: Zsódi Viktor SchP 

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír