A Pápai Ház szónokának első nagyböjti prédikációja: Krisztus gyógyító jelenléte az igeliturgiában

A „Vegyétek és egyétek, ez az én testem!” (Mt 26,26) címmel az Eucharisztia titkáról tartott ötrészes sorozatának első alkalmával a szónok a szentmise első részét alkotó igeliturgiáról és abban is főként Isten Szavának hatékonyságáról elmélkedett.

Az emberiséget sújtó világjárvány rossz hatásai mellett legalább a hitre gyakorolt pozitív vonását kell megemlíteni – kezdte beszédét Cantalamessa atya. Ennek egyik jele volt, ahogy a szónokkal együtt két éve milliók követték Ferenc pápa hétköznap reggeli miséit a Szent Márta-házból. Több helyi egyház pedig idén katekézissorozatot szentel az Eucharisztia témájának, és többek között ezért döntött úgy a Pápai Ház szónoka, hogy a mostani nagyböjt prédikációit a szentmise titka újraátelmélkedésének szenteli. Az Eucharisztia minden liturgikus időszak központja, de naponkénti ünneplése az ismétlés, a megszokottság és a rutin veszélyeit hordozza. Figyelembe kell venni Szent II. János Pál pápa felhívását, aki 2003-ban az Ecclesia de Eucharistia kezdetű enciklikájában azt kérte, hogy mindig tartsuk ébren az „eucharisztikus meglepődésünket”.

Napjainkban a háború szörnyűségei közepette az Eucharisztiáról beszélni nem egy, a valóságtól elvonatkoztatott, esetleges dolog, hiszen

az Eucharisztia annak a történelmi eseménynek a jelenléte, mely éppen a győztesek és vesztesek közötti szerepet forgatta fel egyszer s mindenkorra.

A kereszten függő Krisztus legyőzöttként lett győztes, ahogy Szent Ágoston tanította: „Victor quia victima”, „győztes, mert áldozat”. Ebben az formában éppen az Eucharisztia a történelem értelmezési kulcsa, mert arról biztosít, hogy Jézus velünk van, nem csak szándéka szerint, hanem valóságosan, hiszen most is megismétli: „Bízzatok, mert én legyőztem a világot” (Jn 16,33).

A Pápai Ház szónoka első nagy témájában az Eucharisztia üdvösségtörténeti helyéről szólt. Nem egy helyet foglal el, hanem az egészet. Az Eucharisztia együtt él az üdvtörténettel, mégpedig három különféle módon. Az Ószövetségben jelen van mint előkép, az Újszövetségnek már eseménye lesz, majd az Egyház idejében szentségként működik.

Az előkép elővételezi és előkészíti az eseményt, a szentség pedig meghosszabbítja, jelenvalóvá teszi az eseményt.

Ószövetségi előképek a manna, Melkizedek és Izsák áldozata, amit oly szépen megénekel Aquinói Szent Tamás úrnapi éneke: „az angyalok kenyerének előképe már a húsvéti bárány halála, valamint Izsák oltára, s hogy az égből manna szállt”. Krisztus eljöttével, halála és feltámadása titkával az Eucharisztia többé már nem előkép, hanem valóságos esemény, mely „egyszer s mindenkorra” megtörtént az „idők teljességében” (vö Zsid 9,26). Végül az Egyház életében az Eucharisztia szentséggé válik a Krisztus alapította teste és vére szentségében. A kapucinus szónok szerint alapvető fontosságú az esemény és a szentség megkülönböztetése, ahogy Szent Ágoston tette. Eszerint Krisztus egyszer halt meg értünk, az igaz a bűnösökért, mindazonáltal a szentség időszakosan megújul, mintha többször megismételné azt, ami a történelemben csak egyszer történt meg.

Ám még sincs ellentét az esemény és a szentség között, mintha a szentség hamis, míg az esemény igaz lenne. Ami ugyanis a történelmi valóságban egyszer történt meg, azt a szentség többször megújítja, renovat.

A történelem feltárja, ami és ahogyan történt, a liturgia pedig úgy jár el, hogy a múlt ne merüljön feledésbe; nem abban az értelemben, hogy megismétli az eseményt (non faciendo), hanem úgy, hogy celebrálja, megünnepli (sed celebrando).

Krisztus egyetlen keresztáldozata és a szentmise közötti kapcsolat értelmezése adta történelmileg a legtöbb félreértést katolikusok és protestánsok között. Szent Ágoston két igéje – a megújítani és a celebrálni, ünnepelni – a leghelyesebbek, feltéve, ha egymás fényében értelmezik:

a mise a kereszt-esemény megújítása, nem pedig megismétlése,

vagyis az ünneplés megújítja azt, és nem pusztán csak megemlékezik róla. Cantalamessa atya megemlítette a megjeleníteni ma leginkább közösen elfogadott ökumenikus kifejezését, amit már VI. Pál pápa is használt a Mysterium fidei enciklikájában, főként annak újra megjeleníteni értelmében.

A történelem szerint egyetlen Eucharisztia volt, amit Krisztus valósított meg halálával és feltámadásával, a liturgia szerint pedig a szentség révén annyi Eucharisztia van, ahányszor ünneplik az idők végezetéig. Az esemény egyszer – semel –, a szentség mindahányszor – quotiescumque – megvalósul, és így az Eucharisztia szentsége révén mi titokzatosan az esemény kortársaivá válunk: az esemény megjelenik számunkra, mi pedig az eseménynek.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír