A szabadság és az életöröm hangja – Dokumentumfilm New Orleansról, a zene városáról

Az Egyesült Államok déli részén, ott, ahol a Mississippi kanyarogva igyekszik a Mexikói-öböl felé, áll egy, az említett metropoliszoknál jóval kisebb város, amely ennek ellenére óriási hatással volt a 20–21. század könnyűzenéjére. New Orleans nem csak azért érdekes, mert a jazz szülővárosa. Aki ellátogat ide, az a bőrén is tapasztalhatja: „a zene itt az utcán hever”. Michael Murphy dokumentumfilmje, a New Orleans: A zene városa ezt a különleges világot varázsolja a szemünk – és a fülünk – elé.

New Orleans annak köszönheti egyedi zenei világát, hogy sikeresen ötvözte a legkülönfélébb hagyományokat. Ez a terület állt indián, spanyol és francia fennhatóság alatt is. Az európaiak Nyugat- és Közép-Afrikából hoztak ide rabszolgákat, az ő dobbal kísért „egyházi énekeik és munkadalaik” adták a helyi zene alapját, erre rakódott rá az európai vígopera dallamvilága és a karibi – elsősorban kubai – ritmus. A 19. század első felétől a rabszolgák vasárnap szabadon zenélhettek a Congo Square-en. Valószínű, hogy ekkor és itt született az a zenei világ, amely a későbbiekben meghatározta a New Orleans-i kultúrát. A zenészek a dob mellett elsősorban rézfúvós hangszereken játszottak, később pedig a nagy egyéniségek közül többen a zongora virtuózai lettek.

„A második vonal rezeseinek utcai felvonulásához templomból kilépő gospelénekesek csatlakoztak. Őket néhány háztömbbel arrébb csörgődobos Mardi Gras-indiánok váltották fel. A fúvósok mindegyiket lekövették. Ez a néhány háztömb alatt leírt háromszázhatvan fokos zenei fordulat, na, ez hatott rám” – mondja a filmben Quint Davis, a nagyhírű, hagyományos New Orleans Jazz Fest szervezője. Bár, ahogyan Sting fogalmaz, ez a zene „szenvedésből született”, ma már elsősorban a szabadság és az életöröm hangja: „a New Orleans-i zene azért van, hogy aki játssza és aki hallgatja, vidám legyen”.

A film narrátora Terence Blanchard, a világhírű jazztrombitás. Egy-két mondat erejéig Robert Plant, a Led Zeppelin énekese és Keith Richards, a Rolling Stones gitárosa is megszólal, a film nagy részében azonban a New Orleans-i születésű jazz-zenészek – mint Wynton Marsalis és Branford Marsalis – vallanak arról, hogyan merítenek ma is e gazdag zenei hagyományból.

A film alkotói azt is igyekeznek bemutatni, hogy kik voltak azok a New Orleans-i zenészek, akik nagy hatással voltak a világ zenei életére. A kezdeteknél ott találjuk Buddy Bolden kornettest vagy Jelly Roll Morton zongoristát. Az első igazi New Orleans-i világsztár Louis Armstrong volt, aki – mint azt Miles Davis jazztrombitás egyszer megjegyezte – minden darabot eljátszott, amit trombitán egyáltalán el lehetett játszani. Szintén a trombita virtuóza volt Louis Prima. A zongoristák közül mások mellett Professor Longhairt – azaz Fesst –, Fats Dominót és Allen Toussaint-t mutatja be röviden a film. Néhány pillanatra találkozhatunk Mahalia Jacksonnal és Aretha Franklinnel is. Az előbbit a gospel, míg az utóbbit a soul királynőjének tartják.

New Orleans „egy nagy család”. Szinte minden utcasarkon szól a zene, ám aki szeretné igazán megismerni a város hangulatát, annak be kell térnie egy helyi klubba. A filmben ellátogatunk a Preservation Hallba és a Tipitina's-ba is. A nagy előadók mellett szó esik néhány zenekarról is, így például a funkyt játszó Meters-ről, a Wild Magnolias Mardi Gras-együttesről és a rhythm and blues, a soul és a funk stílusában egyaránt otthonosan mozgó Neville Brothers-ről. A városnak persze nemcsak múltja és jelene van, hanem jövője is. Az ígéretes fiatal zenészek – például a hiphop képviselői – a gazdag hagyományt újragondolva alakítják ki a saját arculatukat.

New Orleans kultúráját és történelmét bemutatni nem könnyű, aki erre vállalkozik, annak valóban a bőség zavarával kell megküzdenie. Michael Murphy néhol el is veszíti a fonalat. Olyan sok mindenről szeretne beszélni, hogy végül lényeges elemek maradnak magyarázat nélkül. Szó esik a szegregációról, némi aktuálpolitika is előkerül, de nem tudjuk meg, hogy mi is az a „második vonal”, és kik azok a Mardi Gras indiánok. Az utóbbiról azért is érdekes lenne beszélni, mert a képeken nem indiánokat, hanem fekete-afrikaiakat látunk. A sajátos zenei világ kialakulásába alaposabb bevezetést kapunk, de a rövid idő miatt érthetően minden művészre csak egy-két perc jut. Kivéve Terence Blanchard-t, aki viszont egy kicsit túl lett reprezentálva.

Ez a dokumentumfilm sok mindent megmutat, ám ha valaki szeretne még jobban belemerülni New Orleans hangulatába, annak Eric Overmyer és David Simon sorozatát, a Treme-et is ajánlom.

Fotó: Up From The Streets: New Orleans The City of Music Facebook-oldala

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. november 29-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.