A Teremtő lelke ott van mindenkiben – Assisi Szent Ferenc a filmművészetben (2.)

Hajnal van, Assisi lakói ébredeznek, otthonaik ablakaiból bámulják Francescót, akit minden ereje elhagyott. Szülei a szolgálókkal együtt rohannak hozzá, felsegítik a földről, gondjaikba veszik.

Apja, Pietro di Bernardone felnéz, és sietve magyarázkodik az ablakaikból bámészkodóknak: Francesco a betegsége miatt tért haza, nem pedig azért, mert gyáva. A kora középkor világa külsőségeiben keresztény ugyan, ám nem járja át a krisztusi lelkület. A harc és az erő határoz meg mindent, a legfőbb cél mások legyőzése, megsemmisítése – hiszen a háborúba induló ifjú Francesco is hadi dicsőségről álmodozott.

Francesco ágynak dől, szolgák serege sürgölődik körülötte. A fő ápolója azonban az anyja – gyengéd, aggódó szeretettel veszi körül testileg és lelkileg is szenvedő gyermekét. Francesco betegágya olyan, mint egy hatalmas jászol. Arcát hófehér gézzel bugyolálták be, mintha a keresztre feszített Jézus halotti arca rajzolódna ki előttünk. Francesco homlokán egy kis kereszt látható. A jászol Jézus születésére emlékeztet (Lk 2,7), és utal Francesco hamarosan bekövetkező újjászületésére is.

Francescót rémálmok gyötrik. Az emlékképekből kirajzolódik korábbi énje. Barátaival együtt élik az aranyifjak gondtalan életét, lovagi dicsőségről álmodoznak, kajánul kérdezgetik tőle, szép lánnyal volt-e együtt az éjszaka. Francesco Klárát hajkurássza, a lány rémülten menekül előle. Klára gyönyörű teremtés, talán ha tizenöt-tizenhat éves lehet, haja hosszú, aranyszínű, tekintete nyílt, szeretet sugárzik belőle. Nemcsak szép, de irgalmas szívű is. A kezében kenyeret tart, s szólítgat valakiket: „Testvéreim!” Francesco rémülten látja, hogy Klára hívására rejtekhelyeikről leprások bújnak elő, a társadalom kitaszítottjai, akiktől mindenki undorral fordítja el a fejét, s akik iránt senki sem érez irgalmat. Arcukat, egész testüket véres, gennyes sebek borítják, melyek nem gyógyulnak be soha. Francesco arca eltorzul, és fölriad e rettenetes rémálomból.

Újabb emlékkép a múltból, abból az időből, amikor lovagi dicsőségről ábrándozott. Apja aki gazdag kelmekereskedő, a legdíszesebb ruhába öltözteti, egy vagyont költ arra, hogy Francescóból dicső lovag váljék, hiszen ez neki is társadalmi rangot jelent. A díszes ruházatot magára öltő Francesco kedvtelve nézegeti magát a tükörben, de arcára egyszer csak kiül a rémület: „a halotti maszkom”, suttogja elborzadva. Az egyházi szertartás közben pedig hosszasan nézi az oltár fölött függő feszületet… Ez már előjel, de még messze az idő, hogy Francesco Pál apostollal együtt elmondhassa: „Krisztussal együtt keresztre vagyok szegezve: élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,19–20).

A háborúból hazatérő Francescóban lassan, lépésről lépésre zajlik a lelki megtisztulás. Felismeri a háború értelmetlenségét, s ezzel párhuzamosan felfedezi a természet csodáit. Közeleg számára az újjászületés, a teljesen Krisztusnak szentelt élet, de az isteni szépségre, a transzcendens jelekre érzéketlen környezete semmit sem vesz észre mindebből. Éppen ellenkezőleg, megindulnak a suttogások, azt beszélik, hogy Francesco elméje megbomlott. Apja titkolni igyekszik fia állapotát, az egyik vevő kérdésére, hogy meggyógyult-e már Francesco, gyorsan válaszol: „Igen, hála Istennek! Egy vagyont költöttem miatta misékre, de megérte.”

Apa és fia között egyre romlik a viszony. Végső szakításuk akkor következik be, amikor Francesco kihajigálja az ablakon apja drága kelméit, s Assisi lakói egymást félretaszigálva igyekeznek megszerezni egy-egy értékesebb darabot. Francesco boldogan kiáltja dühtől eltorzult arcú apjának: „Apám! Apám! Osztozz velem az örömömben! A kincseink a mennyben vannak, nem itt! Ne légy a földi javak rabja! Hajíts el mindent! Ahogy én teszem! Olyan egyszerű! Légy szabad!”

Francesco természetesen képtelen hatni az apjára. Egy újabb brutális verést követően Pietro di Bernardone, az összecsődült nép nagy élvezetére, Guido püspök elé hurcolja a fiát, hogy ő tegyen igazságot az ügyükben. Ez a film egyik nagyjelenete. Két, egymással kibékíthetetlen világnézet feszül egymásnak. Az apa, aki a kemény, szorgos munkában hisz, legfőképpen pedig a haszon mindenekfelettiségében, súlyosan sértve érzi magát, hiszen hite és meggyőződése szerint ő valóban mindent megadott Francescónak: „Isten a tanúm, mindig a legjobbat kapta. Felneveltem, ruháztam őt (…) Születése óta megkapott tőlem mindent. De ma kidobálta mindenemet (…) A kincsesládámat is felnyitotta, hogy a hozzá hasonló pusztító bandának adja. Évek kemény munkája és önfeláldozása most kárba veszett!”

Van valami megrendítő Francesco apjának fájdalommal vegyes felháborodásában. Ahogy végül elsírja magát, szánalomra méltó, valóban. Guido püspök rögtön pálcát akar törni Francesco fölött, felforgatónak tartja, aki viselkedésével érthető módon magára vonja az Egyház haragját és büntetését, különösen most, a gomba módra szaporodó eretnekmozgalmak idején: „A hozzád hasonlók veszélyesek a társadalomra. Vagy bűnöző vagy….” – mondja a püspök, ám Francesco közbeszól. Hangja nyugodt, indulatnak nyoma sincs benne, csak szeretet, szelídség árad belőle, úgy folytatja: „Vagy valaki, aki a világosságot keresi. Valaki, aki eddig sötétségben élt (…). De Napfivér megvilágosította a lelkemet (…). Úgy akarok élni, mint az ég madarai. Olyan szabadon, olyan tisztán, mint ők (…). Koldus akarok lenni (…). Krisztus is koldus volt. Az apostolok is koldusok voltak. Szabad akarok lenni, mint ők.”

Francesco anyaszült meztelenül, a teljes nincstelenségből indulva kezdi meg új életét, minden bizalmát az Úrba vetve. Hamarosan azonban követők csatlakoznak hozzá. Elsőként az élet legnyomorultabbjai, a szegények, a betegek, a mindenhonnan kitaszítottak, azok, akikben senki nem látja már az irgalomra szoruló embert, nemhogy a szenvedő Krisztust. Francesco a két keze munkájával elkezdi újjáépíteni a romokban heverő San Damiano-templomot. Ez jelkép, hiszen valójában Krisztus Egyházát építi újjá, megerősíti benne az evangélium szellemét, lelkiségét.

A filmben ábrázolt Francesco csöndes, derűs természet, szelídség és szeretet jellemzi. A harag, a gyűlölet meg sem érinti a lelkét. Mély lelki kapcsolat fűzi Klárához. Francesco testvéri közösségét áthatja a szeretet, a másokról való gondoskodás. Betegeket ápolnak a folyóparton, etetik őket, a magatehetetlen nincsteleneket, akik kétszeresen nyomorultak, hiszen nemcsak betegek, hanem szegények is. Közben hálaéneket énekelnek Szűz Máriához és isteni fiához, Jézushoz. Éles ellenpontja ennek a jelenetnek Klára felbukkanása: rohanva érkezik a szörnyű hírrel, hogy felgyújtották San Damiano templomát. Egyetlen pillanat, és az idillikus, szeretetet sugárzó jelenet az ellentétébe fordul. Érzékeljük, hogy a világban a gyűlölet és az erőszak a meghatározó, a szeretet és az irgalom pedig irritáló mindazok számára, akik e világ, a sötétség gyermekei.

Francesco szelíd alázattal válaszol a világ gyűlöletére, és szembenéz önmagával. Tisztában van azzal, hogy mindent Isten kegyelmének köszönhet. A Guido püspök katonái által meggyilkolt testvér látványa fájdalommal tölti el, s értetlenséget és kételyeket ébreszt benne. Azt kérdezi: „Mit tettem rosszul? Meg kell értenem. Valakinek segítenie kell, hogy megértsem. Valakinek segítenie kell. És van is valaki. Ha ő segítene…”

Ez a valaki nem más, mint III. Ince pápa, Krisztus földi helytartója. Francesco négy társával együtt elzarándokol hozzá Rómába. A terem, ahová Francescóékat bevezetik, hatalmas, a Szentatya egy magas trónuson ül, talán száznál is több lépcsőfok vezet fel hozzá. A bíborosok megvetéssel vegyes kíváncsisággal méregetik a mezítláb bevonuló, szegényes öltözetű barátokat, akikről annyit hallottak már. III. Ince tekintete komor, arca szoborszerű. Tökéletesen átérzi a Krisztustól kapott méltóság súlyát, de azzal is tisztában van, hogy az általa vezetett Egyház intézmény is, amelyben gyakran szétválaszthatatlanul összekeveredik a szent és a profán, a spirituális dimenziók és a szövevényes hatalmi érdekek, miközben háttérbe szorul az irgalom, a szeretet, a valódi evangéliumi lelkiség.

Francescót, a szegényes öltözetű barátot és követőit először kidobják a pápa emberei. III. Ince arcán azonban mély megindultság látható, fölmutat a falra: a kamera totálképbe hozza a Krisztus-ikont, mintha a Megváltó személyesen is megjelenne a lateráni bazilika falai között. Az egyházfő lelkét mélyen megérinti Francesco gyermeki őszintesége, tisztasága. Parancsot ad, hogy hozzák vissza az öt barátot. III. Ince, szakítva a formaságokkal, lesétál a hatalmas trónlépcsőn. Imént még komor tekintete most derűs, jóindulatú, szeretet sugárzik belőle: „Mit akartok tőlünk?” – kérdezi. Francesco válaszából a hegyi beszéd egyszerűségében is megnyilvánuló fenségesség sugárzik: „Egy napon azon gondolkodtam, hogy mi is lehetnénk boldogok, ha beérnénk annyival, mint a pacsirták, és hálát adnánk a Teremtőnknek. Azért jöttünk Rómába, hogy a tanácsodat kérjük.” A pápa szelíden néz Francescóra. Szavaiban nyoma sincs a Tanítóhivatalt gyakran jellemző öntelt magabiztosságnak, dogmatikus merevségnek: „Milyen tanácsot adhatnék neked, kedves, fiatal testvérem? Megkaptad Istentől az egyik legdrágább ajándékot, azt, hogy közel kerülj hozzá az ő teremtményei által. Mit akarhatsz még?” Francesco válaszában – „Az egyszerű emberek értenek minket (…). De a többiek…” – ott van az, amit Jézus így fogalmazott meg: „Áldalak téged, Atyám, menny és föld Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsiknek” (Mt 11,25). Francesco alázatos szívvel osztja meg kételyeit a pápával: „Talán hibáztunk. Ezt szeretnénk tudni. Szentatyám, nem lehet az Úr tanítása szerint élnünk? Vagy az elbizakodottság a bűnünk?” A pápa szavaival megerősíti a hitet Francescóban és követőiben: „Kedves fiam, a hibák megbocsáttatnak. Az eredendő bűn rögeszméje miatt gyakran elfeledkezünk az eredendő ártatlanságról. Ne hagyd, hogy veled is ez történjen (…). Minket bevont a gazdagság és a hatalom. Francesco, Francesco! Menj a mi Urunk, Jézus Krisztus nevében! Hirdesd az igazságot mindenkinek! Ezerszeresre gyarapodjék a te követőidnek a száma, és legyetek erősek, mint a pálmafa! A mi Urunk legyen veled!”

Franco Zeffirelli filmje bemutatja, hogy a világ mennyire ambivalensen viszonyult Szent Ferenchez és közösségéhez, gyakran gyűlölködve, ellenségesen. Mégis, az egész filmet áthatja Assisi Szent Ferenc lelkülete, a derű, az öröm, a boldogság, az irgalom, a szeretet. A radikálisan Krisztus-követő Francesco a Megváltó kegyelméből képes volt arra, hogy a jó felé irányítsa a lelkeket, megértetve velük, hogy a földön minden létező Isten áldott teremtménye. Ahogy Francesco énekli a film végén: „Mert Isten része minden földi lény. Érzem jóságát, és szívem újra él.”

A Teremtő lelke, a Szentlélek sugárzása és szétáradása ott van mindenkiben és mindenben, az emberben, a tájban, az erdőn, a réten, az ezernyi színben pompázó virágokban. Zeffirelli filmjében a képek, a színek ragyogásában megszentelődik a legegyszerűbb tájképi motívum is. Az élet persze tele van szörnyűségekkel, de ez nem a Teremtő hibája, hanem az alkotója ellen fellázadt, öntörvényűvé vált teremtményé, aki elvakult gőgjében minden korban Isten helyébe akar lépni.

Napfivér, Holdnővér, angol–olasz életrajzi film, 120 perc, 1972. Rendezte: Franco Zeffirelli. Forgatókönyvíró: Franco Zeffirelli, Suso Cecchi d’Amico. Főbb szereplők: Szent Ferenc: Graham Faulkner, Szent Klára: Judi Bowker, Pietro di Bernardone: Lee Montague, Pica di Bernardone: Valentina Cortese, III. Ince: Alec Guinness.

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. február 8-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.