Aki megvall engem...

„Aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt” (Mt 10,32). Jézus nem pusztán azt kéri tőlünk, hogy beszéljünk róla, hanem hogy életet adjunk a szavainknak.

Megvallani őt az emberek előtt azt jelenti, hogy a hitünk integráns része az életünknek, vagyis, hogy e kettő egyetlen egységes valóságot alkot, amelyben nem válhat ketté hit és élet, szó és tett.

Ebben a folyamatban fontos mérce, hogy ha a hitem nem ütközik meg semmivel az életemben, akkor valószínűleg nem Jézust követem, hanem önmagamat. A mi tanúságtételünk, hogy igyekszünk példát mutatni a világnak abban, ahogy az életünket integritással bíró egészként éljük, ügyelve testi, pszichés és szellemi egészségünkre, jóllétünkre egyaránt. Mert hisszük, hogy Isten boldog életre hívott minket, már itt a földön is. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindig „repülünk” az öröm érzésétől; inkább egy olyan stabil állapot, amely nehézségek idején is megmarad, mert a célunk felé haladunk. Ám ez csak akkor sikerül, ha törekszünk arra, hogy egész(séges)ek legyünk.

„Ne féljetek az emberektől…” (Mt 10,26). A félelem az egyik legnagyobb kísértésünk: Vajon mit fognak gondolni rólam?! A valódi kérdés, hogy kihez tartozom igazán. Az evangélium nem cukormázzal leöntött szavak halmaza, hanem az identitásunkat helyre igazító, kijózanító valóság:

Isten nemcsak szeret engem, hanem (fel)vállal. Számontartja minden hajszálamat. Ez nem vallásos „giccs”, hanem egy nagyon komoly állítás arról, hogy az életemnek nincs olyan területe, rejtett szegmense, sebzett emléke, amit Isten ne látna, és mégis azt mondja: Kellesz nekem így is!

A gondviselés nem azt jelenti, hogy nem lesz semmi nehézséged, hanem hogy soha nem leszel egyedül. A hitünk nem azt ígéri, hogy nem lesznek „viharok”, azt ígéri, hogy a vihar közepén sem szűnünk meg Isten tenyerén lenni. A Krisztusban való élet nem azt jelenti, hogy hibátlan vagyok, hanem hogy nem hazudok magamról és magamnak. A hívő ember nem tökéletes, hanem „áttetsző”. A legmegindítóbb tanúságtétel általában nem egy sikertörténet, hanem az, amikor valaki meg meri mutatni a sebeiben működő kegyelmet.

Felelős vagy az életedért – de nem vagy egyedül benne. A szabadságod és Isten gondviselése nem egymás ellenfelei, hanem egymás szövetségesei.

Isten nem helyetted él, hanem veled együtt akar élni. Te hozod a döntést, ő adja a kegyelmet. Te lépsz, ő hordoz. Te vállalod a következményeket, ő vállal téged.

Jézus ma nem csupán azt kérdezi: Mit érzel irántam? Hanem hogy hajlandó vagy-e az életedet egységes egészként élni, amelynek része Isten, vagy talán inkább amely része Isten életének és valóságának. Életed mely területén kell ma kilépned a félelemből, a kettősségből, a halogatásból? Hol kell ma megvallanod, hogy hozzá tartozol, nemcsak szóval, hanem döntéssel és tettel is?

Szerző: Kisiván Csaba

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír