Akikre Krisztus rábízta magát

Június közepére különös fáradtság telepszik az emberre. A tanév utolsó heteiben már nehezebben indulnak a reggelek, hosszabbnak érződnek a megbeszélések, szétesik a figyelem az osztálytermekben, megkopik a türelem az otthonokban és a munkahelyeken, miközben egyre több beszélgetés végződik ugyanazzal a félmondattal: „csak jussunk el a nyárig”. Közben minden működik tovább: megírjuk a leveleket, bevásárolunk, ügyeket intézünk, próbáljuk kézben tartani az életünket, mégis van az egészben egy lassú széthullás. Nem látványos összeomlás ez, inkább olyan érzés, hogy belül már nem vagyunk egészen jelen ott, ahol éppen vagyunk.

Az evangéliumban Jézus valami hasonlót lát meg az embereken. Nem egyszerűen szegényeket vagy vallási szempontból tudatlan tömeget lát maga előtt, hanem kimerült embereket, akik elveszítették a belső iránytűjüket. „Olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok.” A pásztor nélküli nyáj előbb-utóbb szétszéled, elindul minden irányba, végül pedig elvész.

Krisztus tekintete azért megrendítő, mert pontosan látja az ember állapotát, és nem fordítja el a fejét.

Ezután azonban nem valami nagyszabású terv következik, hanem tizenkét név felsorolása. Máté, a vámos, akit sokan saját népe árulójának tartottak. Péter, aki később egy szolgálólány kérdésétől is megijed. Tamás, aki nehezen hisz. Júdás, aki végül pénzért adja el mesterét. Az evangélium nem idealizálja az apostolokat. Nem kész szentekként állnak előttünk, hanem olyan emberekként, akikben egyszerre van jelen a hűség és az árulás, a nagylelkűség és a félelem, és mégis rájuk bízza Krisztus az örömhírt.

Jézus nem azért küldi ezeket az embereket, mert hibátlanok, hanem azért, mert számít rájuk. A meghívás nem jutalom a tökéletességért. Krisztus nem egy feddhetetlenekből álló közösséget alapít, hanem olyan embereket küld, akik útközben értik meg a saját gyengeségüket is.

Ez különösen kijózanító lehet egy olyan korban, amely egyszerre vár el magabiztosságot, hatékonyságot és állandó önkontrollt. Könnyen kialakul bennünk az az érzés, hogy előbb rendbe kell tennünk magunkat, előbb alkalmassá kell válnunk, és csak utána következhet Isten. Az evangélium logikája azonban éppen fordított. Jézus nem a tökéletes embereket hívja meg, hanem azokat, akik hajlandók elindulni vele együtt.

Az apostolok kiválasztása ezért nem elsősorban róluk mond el valamit, hanem Krisztusról. Arról, hogy nem fél törékeny emberekre bízni magát, még akkor sem, ha tudja, hogy olykor félni fognak, elfáradnak vagy elbuknak.

És ez a mi reményünk is: hogy Isten nem akkor kezd számolni velünk, amikor végre összeszedettek és feddhetetlenek leszünk, hanem már most, ebben a sokszor széteső, töredezett életben is.

Szerző: Monostori László

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír