Az egyházi hivatás válasz Isten szeretetére – Örökfogadalom a szervita nővéreknél Győrben

Megszentelt élet – 2023. június 8., csütörtök | 13:31

A Szervita Nővérek, a Fájdalmas Anya Szolgálóinak kongregációjában tett örökfogadalmat június 2-án Labundy Mária Ágnes nővér a győri Nagyboldogasszony-székesegyházban. Az ünnepi szertartásra ellátogatott Firenzéből a rend általános elöljárója, Maria Simone Goretti. A szentmisét Veres András győri megyéspüspök mutatta be.

A szentmise kezdetén Maria Simone Goretti generális anya olasz nyelven megköszönte Veres András megyéspüspöknek, hogy a szentmisét bemutatja és jelen van a nővérek ünnepén. „Sokat jelent az Ön közelsége a kongregációnk számára oly fontos pillanatban, amikor nővértársunk, Labundy Mária Ágnes nővér örök fogadalmat tesz.” Az elöljáró a főpásztor áldását kérte a kongregációra, hogy az életük mindig jele legyen az eljövendő javaknak, melyekre hivatottak vagyunk, és amelyek várnak ránk.

Homíliájában a főpásztor emlékeztetett az elhangzott olvasmányra (Iz 6,1–8), amelyben a próféta meghívása történetét mondja el. Egy fontos mozzanat ebben a folyamatban: „Láttam az Urat.” Veres András kiemelte:

Minden egyházi hivatás kezdetén ott van az Úrral való találkozás.

Ennek sokféle helye, ideje és módja lehetséges, kicsi gyermekként vagy a családi neveltetés folytán, fiatalkorban vagy később. A lényeges, hogy az Úrral való találkozás megtörténjen. Szent Ágoston arról panaszkodott, hogy későn szerette meg az Urat. Úgy érezte, hogy elpazarolt sok évet az életéből, pedig ha ismerte volna az Urat úgy, ahogy megtérése után, akkor egészen biztosan már korábban elköteleződött volna mellette.

Minden egyházi hivatás válasz a szeretetre, vagyis egy viszontszeretet, hiszen minden szeretet kezdetén az Úr van. Az elmúlt hetekben többen is elmondták: látták a Szentatyát, ott voltak valamelyik találkozón. Új lelkesedést tud kapni az ember azoktól, akikre felnéz. Egy istenélmény mennyivel inkább fellelkesíti az embert. Az ember képes mindent maga mögött hagyni az Úrért. Az evangéliumban (Mt 13,44–49) is ezt hallottuk a földbe ásott kincs kapcsán: mindenét eladja az ember azért, hogy megvásárolhassa azt a földet, ahol a kincset találta.

Egy másik súlyos mondatot is hallhattunk az olvasmányban. Azt mondja a próféta: „Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok.” A méltatlanság érzése természetes. Egyrészt amikor megszólítva érzi magát az ember Istentől, joggal vetődik fel: „Uram, engem hívsz? Biztos vagy ebben?” Ez nem kishitűség, hanem valós állapotunk felismerése. Egy olyan valaki hív meg bennünket, akinek hívását nehezen tudjuk értelmezni, mert ez a valaki messze-messze fölöttünk áll. Másrészt az is tény, hogy

nem is a magunk érdeméből kapjuk a hívást, hanem Isten tesz bennünket alkalmassá arra, hogy amire meghívott, annak megfelelhessünk.

Hallottuk: „Azáltal, hogy ez megérintette ajkadat, eltűnt gonoszságod és bocsánatot nyert a bűnöd.” A méltatlanság érzése nem csak az egyházi hivatás elindulásakor támad az emberben, hiszen minél mélyebbre jutunk az istenkapcsolatunkban, a lelki életünkben, imádságainkban, ez az érzés még inkább erősödik. A felismert szeretet, irgalom, jóság letöri az ember gőgjét, büszkeségét, és alázatossá teszi.

Amikor a próféta meghallotta a hívást, vagyis megismerte az Úr szeretetét, egy kéréssel szembesült: „Kit küldjek el, ki megy el nekünk?” Erre a próféta lelkesen felelt: „Itt vagyok, engem küldj el.” A méltatlanság érzése ellenére az emberben ott van egy óriási vágy, hogy szeretné meghálálni ezt a szeretetet, szeretne együttműködni ezzel a szeretettel mások javára.

Azért is írja Szent Pál a felolvasott szentleckében (1Kor 5,14–20): „Krisztus szeretete ösztönöz bennünket”, vagy más fordítás szerint „Krisztus szeretete sürget bennünket”. Hogy többé már ne önmagunknak éljünk, hanem annak, aki minket meghívott. Isten szeretete sürget bennünket, hiszen Krisztus küldetésében járunk ezután. Készség ez tehát arra, hogy már ne a magam akaratát, hanem a megbízómét akarjam teljesíteni. Készség ez arra is, hogy együtt szeretnék dolgozni azokkal, akik hasonló küldetésben részesültek. Nem férhet hozzá kétség, tapasztalataink is vannak róla, ez a szolgálat sem nélkülözi a bajokat, nehézségeket, áldozatokkal jár minden egyházi hivatás is, ahogy minden más hivatás is.

„A Fájdalmas Anya legyen a példaképe, aki megmutatja nekünk, hogyan lehet együtt szenvedni az Úrral, és ez mások javát is fogja szolgálni – mondta a püspök a fogadalomtétel előtt állóhoz fordulva. – Legyen kész és képes minden élethelyzetben kimondani azt: »Íme, az Úr szolgálóleánya vagyok.« Adjon Isten ehhez sok erőt, töretlen hűséget, szeretetet és készséges áldozatvállalást” – zárta szentbeszédét Veres András.

A fogadalomtétel szertartásában a jelölt fokozottabban elköteleződött az Isten keresésére és a felebaráti szeretetre. Vállalta, hogy kitartóan követni akarja Krisztust, tanúságot tesz az evangéliumról és megtartja a Szervita Család rendszabályait szüntelenül ihletődve Máriától, Miasszonyunktól.

Ezt követően a jelölt a földre borult, mialatt a hívek a szentek közbenjárását kérték a Mindenszentek litániájának eléneklésével, hogy az Istennek kimondott igent meg is tudja valósítani élete folyamán.

Labundy Mária Ágnes az örökfogadalmat a generális anya kezébe tette le, vállalva, hogy követi Krisztust, és egész életre szóló tisztasági, szegénységi és engedelmességi fogadalmat tett.

A főpásztor áldó imádsága után az általános elöljáró nővértársaival együtt befogadta az újonnan örökfogadalmat tévőt a Szervita Nővérek, a Fájdalmas Anya Szolgálói családjába.

A szentmise záróáldása után az új örökfogadalmas a székesegyház Fájdalmas Anya-oltárához ment, ahol égő mécsest ajánlott fel a Szűzanya tiszteletére.

Forrás: Győri Egyházmegye

Fotó: Ábrahám Kitti

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria