Az egykori halálraítélt a halálbüntetés ellen

A Sant’Egidio közösség szervezésében Joaquín José Martínez csütörtökön a pannonhalmi bencés gimnázium  diákjainak, pénteken pedig az Európa Tanács Budapesti Európai Ifjúsági Központjában fővárosi fiataloknak beszélt megrendítő személyes tapasztalatáról. Sorsában sokan osztoznak, az ártatlanul halálra ítéltek nem mindig szabadulnak meg a haláltól, és aki szabadul, ritkán marad lelkileg egészséges ember. Személyes tanúvallomása, szinte hihetetlennek tűnő beszámolója megrendítette a hallgatóságot.

Szőke Péter, a Sant’Egidio közösség magyarországi felelőse az előadást megnyitó beszédében felhívta a figyelmet arra is, hogy nem véletlenül éppen a nagyböjtben szerették volna megszólítani az embereket a halálbüntetés kérdésével. Elmondta: a húsvétra készülünk, annak a napnak a megünneplésére, amely örökre „diszkvalifikálta” a halálbüntetést, hiszen Jézust is hivatalosan ítélte halálra a római és a zsidó törvényszék. Magyarországon már egy ideje eltörölték a halálbüntetést, ám a téma mégis örökké aktuális, hiszen az erőszakos gondolatok ma is átjárják a társadalmat, az emberek gondolkodását. A Sant”Egidio közösség aktívan közreműködik a halálbüntetés elleni küzdelemben. Aláírásgyűjtéseket szerveznek, és megpróbálják mozgósítani azokat az embereket, akik hatni tudnak a döntéshozókra. Személyes kapcsolatot tartanak a halálraítéltekkel, rendszeresen leveleznek velük.

Joaquín José Martínez hangsúlyozta, hogy fiatalon ő is hitt a halálbüntetés jogosságában, eszébe sem jutott megkérdőjelezni az igazságszolgáltatás rendszerét. Támogatta a rendőrséget, biztos volt benne, hogy a letartóztatottak megérdemlik a legsúlyosabb büntetést, a halált is.

Vallomása szerint letartóztatása előtti élete az amerikai álom megvalósulása volt: dolgozott, halmozta a javakat, megnősült, született két kislánya, 24 évesen már el is vált, lakását tengerparti házra cserélte, szabadidejét szórakozással töltötte. Miközben barátnőjével Disneylandban ünnepelte születésnapját, volt felesége észrevett a városban egy hirdetést: kettős gyilkosságot követtek el, az egyik áldozat a rendőrfőnök fia, és vérdíjat tűztek ki a nyomravezetőnek. Nyomban feljelentette volt férjét, bosszúból. Óriási nyomozás indult, a tetthelyen rengeteg nyomot találtak, és megtalálták a drogdíler-áldozat klienslistáját is. Amikor Joaquín gyanútlanul hazatért az átmulatott hétvége után, filmbe illő jelenetre emlékeztető módon tartóztatták le. A nyomozás során ugyan nem találtak semmiféle egyeztést a helyszínen felvett bizonyítékokkal, a feleségével folytatott telefonbeszélgetések alapján mégis elítélték. A perben saját, bűnügyekben járatlan ügyvédje védte: halálra ítélték.

Harminchét hónapot töltött a halálsoron. Elmondta, hogy reggel hét órakor voltak a kivégzések, és egy kialvó izzó jelezte, hogy sikeresen végrehajtották az ítéletet. Végignézte, ahogy tizenhárom társa felett is kihunyt a lámpa. Beszámolt arról is, hogy az elítélteket sokszor magukra hagyják a családtagok és a barátok. Különösen megrendítő módon emlékezett meg az egyik magára maradt rabtársáról, Francklin Smithről, aki tizenkilenc évet töltött a siralomházban és mindvégig azt állította, hogy ártatlan. Akkor vettek csak tőle DNS-mintát, amikor már meghalt: kiderült, hogy DNS-e valóban nem egyezik meg azzal a mintával, amelyet a megerőszakolt és meggyilkolt 13 éves lány testén találtak.

Martínez megmentése érdekében közbenjárt több európai, köztük a spanyol kormány és a pápa is. A kampányban a Sant’Egidio Közösség is közreműködött. A család összegyűjtött egymillió dollárt és újratárgyalták az ügyét. 2001. június 7-én a fellebbviteli bíróság felmentette a vádpontok alól.

Személyes tapasztalatai nyomán megváltozott a véleménye a halálbüntetés jogosságáról. Szabadulása után három évvel apja meghalt egy balesetben, amelyet egy tizenhétéves fiú okozott. Így vall erről: „Ha százszor végignézném, hogy kivégzik ezért, az sem veheti el az apám elvesztése miatt érzett fájdalmamat.” Megtanult megbocsátani. Megvallotta, hogy korábban kritikusan nézett a halálbüntetés ellen küzdő szervezetekre, nem értette, miért nem más, fontosabb problémákkal, a szegénységgel, a háborúkkal foglalkoznak. A halálsoron aztán megtapasztalta, mekkora erőt ad, hogy figyelnek rá, nem hagyják magára. Vallja: a közösség tagjai akkor ott voltak, ahol szüksége volt rájuk, most pedig ő megy el oda, ahová hívják. Hívják, hogy felemelje szavát egy erőszakmentesebb világért.

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír