Az elmúlt félév sorozatairól

Kritikus, ám rövidlátó szemünkre feltettük az okulárét. Így azt pontosan látjuk, hogy honnan, de az még a homályba vész, hogy merre. Ennek ellenére megpróbáljuk, hátha, hiszen vissza már nem fordulhatunk. Tisztában vagyunk a feladat komolyságával, mint ahogyan azzal is, hogy léhaságunk megbocsátható. Visszatekintésünk objektíven elfogult és pártatlanul részrehajló lesz. Mint ahogyan az ma szokás. Az eredmény mindenesetre lesújtó. De egyben felemelő is.

Jól bevált receptek

Mindig egyszerűbb folytatni valamit, mint kitalálni valami újat. A Fallout sorozat első évada beváltotta a hozzá fűzött reményeket, így elkészült a következő is. Ebben az esetben ráadásul az alapötlet nem a filmesek fejéből pattant ki, hiszen ez egy videójáték adaptációja. A történet fő szála egy atomháború után játszódik, de bizonyos részek visszatekintenek arra az időszakra is – közelebbről az ötvenes évekre –, amikor a világ elindult a katasztrófa felé. Posztapokaliptikus sorozatot sokat láttunk már, de ez kiemelkedik közülük. Összetett és fantáziadús, az atmoszférája elsőrangú. Ahogyan az a sikeres videójátékoknál is lenni szokott, itt is egyre mélyebbre merülünk a káoszban, egyre több mindent tudunk meg arról, mi is történt valójában. A dramaturgia mindennek ellenére nem lett túlbonyolítva, néhány kiválasztott szereplő életén keresztül ismerjük meg a részleteket.

Ez alapvetően egy szórakoztató sorozat, ennek ellenére kínál gondolkodnivalót a néző számára. A műfajba sorolt filmek egyik alapmegállapítása: azután is minden megy tovább, hogy összeomlott a világ. Ez a motívum itt sokkal jobban érvényesül, mint más hasonló filmeknél. Pontosabban, a civilizáció kicsírázik a romokon is, ám a kultúra – legalábbis úgy tűnik – mintha egyszer és mindenkorra odaveszett volna. Az is tanulságos, hogy mielőtt eljött a vég, már nem az államok, hanem az óriáscégek uraltak mindent. Menedzsereik arra jutottak, hogy érdemes előidézni egy katasztrófát, mert az azt követő világot majd jobban tudják irányítani. Nos, nem így lett.

A sorozat két jól elkülöníthető helyszínen játszódik. Az emberek egy része a föld alá szorult, mások a felszínen élnek. A két szint élesen elkülönül egymástól: az alul lévők azt hiszik, zárt, steril és biztonságos világuk a paradicsom, ami kívül van, az pedig maga a pokol. Valójában az igazi – persze veszélyekkel teli – élet odafent zajlik. Bár a karakterek kidolgozottak és jól behatároltak, a Fallout erőssége nem az emberi motivációk mélyelemzése. De ezt nem is várjuk el egy posztapokaliptikus sorozattól.

A koreai–amerikai rendező, Lee Sung Jin Balhé című sorozata bemutatása idején üde színfolt volt a szériatengerben. A második évad nem az első folytatása, hanem egy teljesen új történet. Joshua Martín (Oscar Isaac) egy kaliforniai luxusklub vezérigazgatója. Egy nap csúnyán összeveszik Lindsay-vel, a feleségével (Carey Mulligan). Az esetnek tanúja lesz az egyik alkalmazott, Ashley (Cailee Spaeny) és a vőlegénye, Austin (Charles Melton). Sőt, nem csak látnak mindent, de fel is veszik. Ezt követően diszkréten megzsarolják a házaspárt, elindítva a bonyodalmak sokaságát. A nehézségek csak fokozódnak, amikor megjelenik a klub új tulajdonosa, a koreai Park elnöknő (Jun Jodzsong) személyében.

A sorozat legalább annyira lüktető és mozgalmas, mint egy akciófilm. Középpontjában a két pár sajátos küzdelme áll. Egymás ellen harcolnak, de az is előfordul, hogy a férfiak és a nők egy időre összefognak. Mind a két pár simlis, csalnak, ahol csak tudnak. Amikor nyilvánvalóvá válik, hogy az elnök asszony mindannyiukra veszélyt jelent, együtt szállnak szembe vele.

A sorozat lendületét a két pár tagjainak közeledő-távolodó kapcsolata, illetve az egymáshoz való viszony folyamatos pulzálása adja. A pénz, az érvényesülés határoz meg mindent, az győz, aki erősebb, és aki ügyesebben manipulálja a többieket. S bár az események logikájából kilóg, amikor Josh – felülemelkedve saját ambícióin és érdekein – feláldozza magát, mégis érzünk ettől némi megnyugvást, könnyebben túllépünk azon, hogy igazságtételre végül nem kerül sor.

Bár én csak filmen találkozom velük, mindig érdekelt, hogy a magas színvonalú és izgalmas skandináv krimik mögött mi lehet a valóság. Vajon tényleg történnek hasonló esetek ott fent, a hűvös Északon? A Søren Sveistrup regényéből készült Gesztenyeember kellőképpen meghökkentette a nézőt. Most a második évadát is láthattuk. Naia (Danica Ćurčić) és Mark (Mikkel Boe Følsgaard) egy emberölési ügyben ismét együtt nyomoz. Kiderül, hogy bizonyos elemek más eseteknél is előfordultak, vagyis sorozatgyilkost kell keresniük. Az összekötő kapocs egy vers, amit bújócskázó gyerekek szoktak mondogatni. Az is közös pont, hogy a tettes először az online térben zaklatta az áldozatát.

Bár a Bújócska nem a színészi játéktól lesz emlékezetes, és a dramaturgia is meg-megdöccen, a feszültségkeltésben profi. Egy krimi, amellett, hogy érdekes és leköti a nézőt, megmutathat valami mélyebbet is. Ez a sorozat a nyomozók magánéletének ábrázolásával, a szereplők tragédiáját közel hozva készteti a nézőt arra, hogy kizökkenjen a közömbösségéből. Rájövünk, hogy a bűn, a gonoszság nem tűnik el akkor sem, ha leleplezik és megbüntetik a tettest. Képes arra, hogy nemzedékeken át kifejtse a hatását. 

Tömegtermelés

A. J. Quinnell A tűzben edzett férfi (Man on Fire) című regényéből Élie Chouraqui 1987-ben, Tony Scott 2004-ben készített filmet. Az utóbbi főszerepeiben Denzel Washingtont, Christopher Walkent és a még gyermek Dakota Fanninget láthattuk. Scott alkotása máig emlékezetes, leginkább Washington alakítása és a vibráló, az idegfeszültséget a végletekig fokozó képi megoldásai miatt. A regényből most sorozat készült, melyben John Creasyt Yahya Abdul-Mateen II, Poe-t, a megmentendő lányt Billie Boullet játssza.

Egy nap felrobbantják azt a házat, ahol Poe családja lakott Rio de Janeiróban. Mivel a lány látta az egyik elkövetőt, meg akarják gyilkolni. Creasy a védelmére siet, s közben megpróbálja megtalálni a tetteseket is, amiben többen segítik: egy taxisofőrnő (Alice Braga), ketten a favellából és egy titokzatos orosz pénzember. Mások inkább keresztbe akarnak tenni neki, úgy mint… nos elég sokan. Például a brazil elnök is.

Ez a sorozat több sebből vérzik – szó szerint is. Az kifejezetten nem segített rajta, hogy a lány itt nem gyermekkorú, hanem már tinédzser. A történetvezetés botladozik, mintha az alkotók nem tudták volna eldönteni, merre induljanak. A sorozat érzelmes, akcióban sincs hiány, ám legfeljebb addig működik, míg valaki meg nem nézi Tony Scott filmjét.

Többszörösen is elbizonytalanodik a néző, ha belekezd a Nagyon rossz előérzetem van című sorozatba. Rachel (Camila Morrone) és Nicky (Adam DiMarco) elmennek az utóbbi családjához. Náluk, az erdő mellett álló, pazar faházukban akarják megtartani az esküvőjüket. Közben a nőt folyamatosan baljós érzések gyötrik. Lassan megtudjuk, hogy miért: a lány átok alatt él, a múltja kész talány.

Ezt a szériát a horror műfajba sorolták. Többször is ránk hozza a frászt – például amikor a félelmetes „sajnálkozót” keresik, vagy amikor a sötét erdőben rátalálnak egy lebegő figurára, ami történetesen Rachel elveszett menyasszonyi ruháját viseli –, ám később kiderül, mindenre van magyarázat. Vagyis semmi sem ijesztő.

Egy idő után felsejlik a valódi kérdés: valóban Nicky Rachel lelki társa, vagy nem? Mert ha nem, akkor a nő a boldogító igen kimondása után meghal. Ha viszont nem kötnek házasságot, akkor Nicky családja jár pórul. A Nagyon rossz előérzetem van története kétségkívül eredeti, ám a műfaj megszokott elemeit kevergetve lassan a néző is elveszti a fonalat. Sebaj, hiszen a vége felé már inkább a családtagok közötti dinamika válik érdekessé. Az alapfelvetésen – vajon létezik-e olyan, hogy Istentől rendelt lelki társ – azért mi magunk is elgondolkodhatunk.

Alexander (Simu Liu) fejét meghekkelik (sic!), ami azt jelenti, hogy valaki ugyanazt látja, amit ő, azt hallja, amit ő. Ez amúgy is elég kellemetlen, de különösen az, ha valaki ráadásul titkos ügynök. Az Árvaház nevű szervezet, melynek a férfi dolgozik, energiát és embert sem kímélve keresi, hogy ki állhat a háttérben. S közben lassan elvesztik a bizalmukat Alexanderben is.

A Koppenhága-teszt című sorozatban kémek kémkednek kémek után, vagyis ez csak kémkedés a kémkedésért. Kémeknek. A sorozat kissé elhajol a woke irányába: mindent és mindenkit erős nők irányítanak. Hét lassú és néhol unalmas rész készít fel a fináléra, ami igazán fordulatos. Ennek ellenére ez a sorozat nem éri el a klasszikus kémfilmek színvonalát. Legfeljebb azon érdemes elmerengeni, hogy vajon a mesterséges intelligencia mikor fog rátelepedni a természetesre. Vagy már el is jött ez az idő?

Időnként sikerül

Apropó kémek. Margaret Thatcher brit miniszterelnök az 1980-as évek végén kíméletlen háborút hirdetett a kábítószer-kereskedelem ellen. Ennek során többek között a vámhatóság emberei is beépültek azokba a bandákba, melyek behozták a heroint az országba. Ez adja a Közönséges kémek (Legends) című sorozat hátterét, melyben két ügynök a liverpooli, egy másik a londoni hálózatba épül be, míg negyedik társuk a háttérből támogatja őket.

Ezt a sorozatot kifejezetten ajánlom, érdemes megnézni. Egyszerű a története, a kivitelezés sem bonyolult, mégis izgalmas. És még emberi is. Mint azt az eredeti cím is jelzi, a sikerhez elengedhetetlen, hogy az ügynök teljes mértékben azonosuljon a legendájával, vagyis azzal a kitalált személlyel, akinek a bőrét magára öltötte. Ez Guy-nak (Tom Burke) sikerül a legjobban, akit a valós és a felvett identitása közötti váltogatás annak ellenére megvisel, hogy a szintén vámtiszt felesége igencsak megértően kezeli a helyzetet. Guy a magányos és erőszakos legendájától megszabadulva döbben rá arra, milyen fontos neki a családja.

Nemsokára folytatódik a Sárkányok háza sorozat, melynek második évadát két évvel ezelőtt mutatták be. A Trónok harca kedvelői azonban eddig sem maradtak néznivaló nélkül, hiszen az év elején belekezdtek egy újabb előzménysorozatba. A Ser Duncan, a Magas (Peter Claffey) kalandjait elmesélő széria száz évvel az eredeti történet előtt játszódik. A Vastrónon a Targaryen-család ül, s bár sárkányuk már nincs, szilárdan tartják kezükben a hatalmat. Ez a história valójában a történelemből ismert középkort idézi meg, semmi fantasyszerű nincs benne.

A hét királyság lovagjában egy sajátos fejlődéstörténetet látunk: az egyszerű, ám nem túl okos Duncan – aki ezt megelőzően csak fegyverhordozó volt –, gazdája halála után benevez egy lovagi tornára. A táborban töltött néhány nap alatt valódi lovaggá válik, elsősorban erkölcsi értelemben. A sorozatot nézve belátjuk, az egykori lovagi erények – mint a hűség, a bajtársiasság, az egyenes jellem, a bátorság, a férfias keménység – már tényleg csak a mesében léteznek.

A nagy sikerrel indult és aztán szörnyű véget ért Stranger Things ötletgazdái, közelebbről a Duffer testvérek állnak A nyugdíjas forradalmárok (The Boroughs) című sorozat mögött. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert ez a széria valójában a Stranger Things öreges kiadásban. Az eredeti sorozat főhősei kamasz gyerekek voltak, most pedig szépkorúak kerülnek az események középpontjába.

A magyar cím – mint az már számtalanszor előfordult – megtévesztő. Semmiféle forradalomról nincs szó ugyanis. A Boroughs egy luxus idősotthon, ahova elsősorban azok költöznek, akik szeretnék még élvezni életük hátralevő éveit. Már ha hagyják. A szörnyek. Mert azok megjelennek, és nekilátnak kiinni az öregekből… ezt meg azt. Kiderül, hogy az intézmény tulajdonosa, sőt, annak felesége és a biztonsági főnök is rejteget valamit. Nem a jótékonykodás vagy esetleg az üzlet miatt tartják fenn a vállalkozásukat, a tét sokkal nagyobb.

A nyugdíjas forradalmárok igazi nyári szórakozás, néha-néha borzonghatunk is rajta. Itt is a jó és a rossz harcának lehetünk tanúi. Az előbbiek persze korántsem tökéletesek, az utóbbiak viszont magukon hordják a gonosz számtalan jellemzőjét. Érdekes ugyanakkor: az, hogy az ember megöregedett, és tudja, nem sok van már hátra, még nem azt jelenti, hogy nem küzd körömszakadtáig az életéért.

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. június 21-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.