Mert Győrffy szövegei szelíden, de keresetlen objektivitással mutatják be azt a tájat, amelyben a lírai én elindul. Így tanúi lehetünk annak az útkeresésnek, amely a gyermek- és kamaszkori emlékeken át folyamatosan közelít a kötet végén helyet kapott, A havazás mögött címet viselő szöveg jelen idejébe.
Nem véletlenül beszélhetünk Győrffy Ákos kötete kapcsán az „elmerülésről”. Kötetében egy olyan világot tár az olvasó elé, amely barangolásra, utazásra, felfedezésre hív, arra ösztönözve az olvasót, hogy tegye kockára addigi megértési szokásait, és adja át önmagát az „újnak”, az ismeretlennek. Az elmerülés fogalma, amely asszociációként eszünkbe juthat Győrffy szövegeit, próza-verseit, vagy novelláit olvasva, reflektál a kötetben megjelenő víz motívumára is, amely a kötet egyik szövegében párhuzamba kerül a halál-tapasztalattal. (Át) Az elmerülés egyszerre jelenti Győrffy lirizált prózájában a tájban való „feloldódást”, és ezzel együtt a határtapasztalat kifejezéseként is érthetjük, amely a Haza című kötet egyik vezérmotívuma. Nemcsak azért, mivel konkrét, fizikai értelemben vett határok átlépéséről olvashatunk (Zúgó I.), hanem mivel a határ mint léttapasztalat jut kifejezésre a szövegekben. A határ fogalma és motívuma így Győrffy Ákos kötetében többszörös jelentéstartalommal bíró szimbólummá bővül, amely az egész emberi valóságra enged rálátni. Ez a határ tehát nemcsak a fizikai (ország)határok átlépéseire vonatkozik, hanem arra a belsőnek mondható törésre vagy szakadékra is vonatkozik, amelyet a szövegek beszélője önmagában fedez fel. A kötetet indító első írás is erről tesz tanúságot: „Mintha egy végtelenül finom, de épp ezért áthatolhatatlan függöny választana el önmagamtól és mindattól, ami a testem határain kívül fekszik.” (A kútkáván)
Az emlékezés fonala egy gyerekkori élmény megidézésével kezdődik: a kötet legelső szövege egy hároméves kori pillanatot idéz fel, és azzal együtt bevezeti az egész köteten végighúzódó „idegenség”-tematikát is.
„Talán hároméves lehetek, a vastag mohapárnával benőtt kútkáván üldögélek a kertben. Május van, vagy június eleje, a virágok teljes pompájukban mindenütt. Egy meztelencsigát nézek, ahogy a mohaszőnyegen kel át, odébb az öreg kandúr alszik a veranda hűvös téglapadlóján. Bárányfelhők, a Hegyes-tető felől jönnek, ez tartósan jó időt jelez. (…) A kútkáva faragott kövei a legnagyobb nyárban is hidegek, ami nem csoda, hisz amit megtartanak, az örök sötétségre és elfeledettségre van ítélve. A kutat két félkör alakú malomkő fedte, apám egyszer valamiért kissé odébb húzta az egyiket, így ha ráhasaltam, leláttam valameddig a kútba. (…) A legnagyobb titokban néztem le mindig a résen át, hogy még véletlenül se lásson meg senki. Nem akartam, hogy bárki is tanúja legyen annak, ahogy elmélyülten figyelem magam.” (A kútkáván)
A kötet eleji leírásban tehát nemcsak a kútkávára, mint a peremlét és határhelyzet szimbólumára lehetünk figyelmesek, hanem a novellában felbukkannak azok a motívumok, amelyek köré az egész kötet szerveződik. Észrevehetjük a kútkáva által egymástól elhatárolt területek idegenségét, amely a novella kezdő mondatának én-tapasztalatát juttathatja eszünkbe. A nyitó novella a világra figyelő gyermek pozícióját idézi fel, amely egyben egy olyan objektív, szemlélődő tekintetet is bevezet, amely meghatározza a lírai én látásmódját. A fentiekben kifejtett határtapasztalat talán ebben az objektív szemléletmódban is tetten érhető: egy olyan fajta látással találkozunk, amely nem akarja a leírt világot saját tekintetének rabjává tenni, amely elengedi a kutató, fürkésző, mindent érteni vágyó emberi tekintetet, hogy átléphessen és belemerülhessen egy őt magát is meghaladó tekintetbe. Ez Győrffy Ákos szövegeiben az idegenség megtapasztalásával egyenlő, ahogyan a kezdő novellában olvashatjuk:
„Az idegenség megtapasztalásán és intenzív átélésén keresztül vezet az út a másik idegenségéig. Sosem hittem abban, hogy a másik ember megismerhető. Hogyan is hihetném, amikor önmagamról sem tudok semmit. A másik idegenségének megtapasztalása, a megmerítkezés a másik idegenségében mégis az egyetlen út, amely elvezethet önmagunk labirintusának feltételezett kijáratáig. Gyanítom, hogy az ősbűn összefüggésben lehet azzal az idegenségérzettel, ami mindnyájunkban ott lappang. Van valami, ami nem enged bennünket önmagunk közelébe, ami még attól is megfoszt bennünket, hogy megtudjuk, kik vagyunk. Ez a valami azonban nem kívülről jön, nem átokként csap le ránk. Saját lényünkben hordjuk, velünk érkezett ide. A megváltás nem lehet más, mint ennek az idegenségnek a felszámolása.” (A kútkáván)
Az idegenség tehát egyfelől egy világtól eltávolodott, és azzal mégis összefonódó tekintetben ragadható meg (ezt látjuk például a gyermek tekintetében, ahogyan a kertet és a kút mélységét szemléli), másfelől pedig az idegenség egy olyan eredendő állapot, amely mindentől eltávolít, legfőképpen önmagunktól. Ezért lehet az, hogy a kötet első novellájának elbeszélője az idegenségen át vezető útban látja egyedül annak lehetőségét, hogy a másikhoz és önmagunkhoz is közel kerülhessünk. [Az idegenség-tematika egyébiránt felidézheti a világban bolyongó és vándorló romantikus utazó alakját is, különösen Schubertnek a Wilhelm Müller dalait megzenésítő Die Winterreise (Téli utazás) című dalciklusa juthat eszünkbe, amelynek kezdő sorai is ezek: „Fremd bin ich eingezogen, /Fremd zieh’ ich wieder aus.” (Idegenként jöttem, és idegenként távozom.)]
Mindazonáltal Győrffy kötetében egy olyan látásmód kialakításáról van szó, amelyet a kötet lírai énje vándorlásai során igyekszik önmagában felfedezni, miközben az idegenségben meglelt otthon lehetőségét kutatja. Az otthonosság és idegenség feszültségében szemlélt világ mint elhagyott és elhagyatott Paradicsomkert jelenik meg a szövegekben. Ilyen leírásra lehetünk figyelmesek például az Egy erdei ház megközelítése című novellában is, illetve azokban a sorokban, amelyek a külső, fizikai világ lenyomatát közvetítik.
„A ház egy meredek, bükkös domboldal aljában áll. (…) Egy mohalepte kövekkel, korhadó fatörzsekkel borított, észak felé néző árok bejáratánál. Amennyire tudom, körülbelül hetvenéves lehet, fiatal korában csőszházként szolgált. A ház alatt, ahol az árok kiszélesedik, valaha gyümölcsösök voltak. Almáskertek. Még most is látni néhány almafát az áthatolhatatlan, vadrózsával, sommal benőtt mezőn.” (Egy erdei ház megközelítése)
A világ idegensége valójában ebből a perspektívából válik érthetővé, illetve, a lírai én belső monológjának tanúsága szerint, mélyen átérezhetővé. Mintha az erdő bejárásának minden egyes lépésében egy valaha volt édenkert nyomait keresné, és az isteni jelenlét fragmentumaiból próbálná meg összerakni „az egészet”. (Ez az elindulás és keresés, az út fizikai megtétele azonban szorosan összekapcsolódik az emlékezés folyamával is, ahogyan a kötet nyitó novellájánál láttuk.)
„A benyomások és képek olyan áradatával szembesültünk az alatt a nagyjából három hónap alatt, amiről álmodni sem mertünk. Mintha az örökre elveszettnek hitt gyerekkor aranykapuja tárult volna fel ismét. Egy aranykori tájban, mámorosan pusztán attól, hogy ebben a tájban lélegezhetünk, szinte a nevünket is elfelejtettük, időérzékünk megszűnt.” – olvasható Az út szíve című novellában, amely a gimnáziumi évek utáni nyár emlékeit sűríti magába.
A kötet novelláiban tájleírásokat is olvashatunk, például a Hegyi beszéd I. címűben, ahol a szöveg beszélője az erdő és a tér kitüntetett pontjaira lesz figyelmes.
„Vannak részek az erdőben, amelyek mások. Különálló erdőrészletek. Ezeken a részeken minden mélyebb és tapinthatóbb. Más az akusztikájuk. Mint amikor gyermekkoromban ministráltam, és néha rám került a sor, hogy csengethettem. Térdeltem, szemben azzal a néhány öregasszonnyal, és csengethettem. A csengetés előtti csend bennem és a templom terében. Ezeken a részeken mintha mindig ez a csengetés előtti csend lenne. Az utolsó másodperc, csengetés előtt. Egy folyamatos és elmúlhatatlan utolsó másodperc.” (Hegyi beszéd I.)
Mindazonáltal ezekre a helyekre meg kell érkezni: csak a „belépés” által tudatosul a beszélőben, hogy hol is van, hová is tart. Mintha ezek a helyek szembesítenék őt önmagával is, és azzal a távolsággal és idegenséggel, amelyet önmagában hordoz. Ismét az Egy erdei ház megközelítése című szövegben olvashatjuk: „Az erdei ház csendjébe érve, először valami légüres téren kell átverekednem magam. Még nem vagyok itt, már nem vagyok ott.”
Ezek a csendek és a szövegnek kitüntetett helyei azok, amelyek Győrffy Ákos Haza című kötetének láthatatlan alapjait és struktúráját adják, ahogyan az egyik novellában is kifejezésre jut: „A szöveg íve, a szöveg ritmikája, a szöveg mestergerendája valami olyasmi kell hogy legyen, amiről nem tudok semmit, és mégis a legmélyebbről irányítja minden mozdulatomat.” (Holtág) Ezek a leírt kegyelmi pillanatok tartják meg a Haza szövegeit, amelyek a keresés és minden útrakelés voltaképpeni mozgató rugói, és valójában magának az írásnak is kimondatlan forrásai. „Amikor a szövegből kiég minden haszontalan, oda nem illő elem, és nem marad más, csak a szövetein áttetsző hatalmas égbolt.” (Holtág)
És ahogyan Weöres írja versében, az időből kilógó pillanat az, amely „van”, amely az öröklétet ízlelteti meg a mulandóság ráncai között, és amely Győrffy Ákos kötetének legmélyebb tapasztalata.
Győrffy Ákos (1976) kortárs költő. Börzsönyligeten él családjával, írói munkája mellett egy budapesti hajléktalanszállón dolgozik.
Eddig öt önálló kötete jelent meg, 1996 óta publikál verseket, esszéket és kritikákat különböző folyóiratokban. Tagja a Bajdázó és a Horhos nevű zenekaroknak.
Könyvei: A Csóványos északi oldala (Accordia, 2000), Akutagava noteszéből (JAK-Ulpius, 2004), Nem mozdul (Magvető, 2007), Havazás Amiens-ben (Magvető, 2010), Haza (Magvető, 2012).
Díjak: Gérecz Attila Díj (2000), Móricz Zsigmond ösztöndíj (2008), NKA alkotói támogatás (2009), Sziveri János Díj (2009), Márciusi Ifjak Díj (2010), Zelk Zoltán Díj (2010), Artisjus Irodalmi Díj (2011), Szépirodalmi Figyelő Díj (2012), NKA alkotói támogatás (2012), Mészöly Miklós Díj (2013), József Attila Díj (2014).
Forrás: PIM.hu
Fotó: Thaler Tamás; Litera.hu
Várkonyi Borbála/Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria