Az igazság néha nem igazságos? – Clint Eastwood legújabb filmjéről

Valljuk meg, hétköznapi, földhözragadt ügyeinkben sokszor közelebb áll hozzánk a római helytartó fásult megnyilvánulása. Legfőképp akkor, ha megpróbálunk a jogi értelemben vett igazsághoz közelebb kerülni. Ebben az esetben az igazság az, amikor egy kijelentés megegyezik azzal, ami történt. Ám ki merné azt állítani, hogy márpedig ő tudja, hogyan kapcsolódnak ezek egymáshoz? Főleg akkor nehéz feladat ez, ha állásfoglalásunktól emberi sorsok függenek. Több ország, így az Egyesült Államok jogrendje is ismeri az esküdtszék intézményét. Márpedig egy esküdt – végighallgatva a tárgyalást – végül ítéletet mond, vagyis felvállalja annak a felelősségét, hogy megállapítsa, mi is pontosan az igazság.

Clint Eastwood legújabb filmjének címe Kettes számú esküdt (Juror #2), vagyis főszereplője egy olyan szürke amerikai, akinek tizenegy társával együtt az a feladata, hogy eldöntse, bűnös-e a vádlott, vagy sem. Egy esős estén Michael Sythe-tal (Gabriel Basso) összeveszett a barátnője (Francesca Eastwood) egy kocsmában, és a férfit faképnél hagyva nekiindult az országútnak. Az ügyész (Toni Collette) szerint a nő azért halt meg, mert a férfi utánament, leütötte, ő pedig beesett az út menti árokba. A kettes számú esküdt Justin Kemp újságíró (Nicholas Hoult) lesz. A férfinak már a tárgyalás elején gyanússá válik az eset. Rádöbben, hogy aznap este ő pont arra ment az autójával. A viharos időjárás miatt váratlanul nekiütközött valaminek. Megállt, le is nézett a kis hídról, ám mivel nem látott semmit, azt gondolta, csak egy szarvas lehetett az, így hát hazament. Az alkoholizmusból csak nemrég kiszabadult Justin a mentorához (Kiefer Sutherland) fordul jogi tanácsért, aki elmondja, a múltja miatt akkor sem úszná meg a felelősségre vonást, ha feladná magát. Justin ezért úgy dönt, eljátssza a szerepét.

Eastwood filmje eszünkbe juttathatja Sidney Lumet klasszikusát, a Tizenkét dühös ember című 1957-es filmet. Reginald Rose története egyetlen szobában játszódik, ahol az esküdtek személyeskedéstől sem mentesen vitatkoznak egymással. S bár tisztában vannak azzal, hogy „életről és halálról döntenek”, hamar túl szeretnének lenni az egész eljáráson. Csak annyi a dolguk, hogy bűnösnek nyilvánítsák a vádlottat, és már mehetnek is haza. Kivételt képez a 8. esküdt – akit Henry Fonda játszott –, az ő véleménye eltér a többiekétől. Úgy látja, egy élet megér annyit, hogy áldozzanak rá néhány órát.

Eastwood filmjében látjuk a tárgyalást is – persze csak összehúzva, hiszen nem ez a lényeg –, így ismerjük meg az ügy fontosabb részleteit. Mint az évtizedekkel korábbi történetben, az esküdtek többsége itt is menne már a dolgára, ám végül Justin unszolására hajlandók elgondolkodni a részleteken. Vannak, akik már az elején kételkednek, köztük egy nyugdíjas rendőr (J. K. Simmons). Úgy érzi, kollégái a könnyebbik utat választották, ezért illegális magánnyomozásba kezd, aminek az eredményéről a többiek is tudomást szereznek. Az esküdtek a maguk élettapasztalatára támaszkodva próbálják felderíteni, mi is történt: egy medikus például elemezni kezdi a boncolási jegyzőkönyvet. Lassan kibontakoznak az eset azon körülményei, melyekre a nyomozás során egyáltalán nem figyeltek: az igazság tehát mélyen aludt.

„Nem hibátlan a rendszer, de ennél jobb nincsen” – hangzik el a lakonikus kijelentés a filmben. A Kettes számú esküdt ennek ellenére nem a jogrendszer működéséről vagy annak hiányosságairól szól. Már csak azért sem, mert erről számtalan kiváló alkotást láthattunk már. (Gondoljunk csak az Apám nevében filmre, amely a guildfordi négyek ügyét, vagy az American Crime Story első évadára, amely O. J. Simpson esetét dolgozta fel. Az előbbinél a gyenge lábakon álló bizonyítékok ellenére bűnösnek nyilvánította a vádlottakat az angol protestánsokból álló esküdtszék, míg az utóbbinál Simpsont felmentette a túlnyomórészt feketékből álló testület, holott szinte minden bizonyíték ellene szólt.) Bár itt is akad olyan, mint a Tizenkét dühös emberben, aki személyes ügyet csinál abból, hogy bűnössé nyilvánítsák a vádlottat, Eastwood ezen a motívumon is továbblép.

A sok szereplő ellenére igazán az ügyésznő és Justin igazsághoz fűződő viszonya áll a film középpontjában. Az előbbi ezt az esetet tekinti ugródeszkának, amely egyenesen az újraválasztásáig repíti majd. Ehhez viszont ki kell mondani a vádlott bűnösségét. „Egykor az igazság érdekelt, ám most már politikus lettél” – jegyzi meg róla a Sythe-ot védő ügyvéd. Az egykori alkoholista Justinnak a felesége – aki éppen gyermeket vár – segített talpra állni. A férfi úgy látja, nem csak neki, mindenkinek jár egy második esély, ezért egy ideig azon munkálkodik, hogy a férfit felmentsék. Lassan azonban rá kell döbbennie: ha Sythe ártatlan, akkor elkezdik majd keresni a valódi tettest. Az ügyésznő ezzel ellentétes utat jár be, miután a volt rendőr bogarat ültet a fülébe. Maga kezd nyomozásba, melynek során egyre erősödnek a kételyei. Míg Justin egyre inkább abban lesz érdekelt, hogy ne derüljön ki, mi történt valójában, az ügyésznőben lassan felébred a lelkiismeret, kezdi komolyan venni, amit az esküdteknek mondott: „Ítéletükben tükröződjék az igazság.”

Rejtélyes és elsőre látszólag mély tartalmat hordoz, amit Justin a film vége felé az ügyésznőnek kijelent: „Az igazság néha nem igazságos.” Értelmezésében ez azt jelenti, a valóság felderítése magában hordja annak a veszélyét, hogy valaki a méltányosan elvárhatónál jobban fog megbűnhődni. Sythe ugyan ártatlanul került börtönbe, de az sem lenne jobb, ha őt csuknák le, hiszen a legkevésbé sem tehet az egészről. Ráadásul neki felesége és kicsi gyereke van.

Eastwood egy dramaturgiai húzással túllép az esküdtek végső vitáján, és már csak arról értesülünk, hogy bűnösnek nyilvánították a vádlottat. Az igazság tehát megbukott. Ám egy nap valaki becsenget Justinékhoz. Az ajtóban ott áll az ügyésznő…

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. február 2-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.