Az őstehetség vértanúsága – Bemutatták Ervin Gábor összegyűjtött fiatalkori írásait

1944 decemberének sötét napjaiban a Duna hullámsírja nemcsak egy zsidó származású mártír pap holttestét nyelte el, aki életét adta Krisztus szeretetéért, dacolva egy embertelen és istentelen történelmi korszak pribékjeivel, hanem derékba törték egy fiatal – vértanúságának évével is Mesteréhez hasonuló – pap szépreményű írói karrierjét is.  Ervin Gábor sohasem volt szobatudós: írásait az első sorától az utolsóig ugyanannak a szentháromságos szeretetnek a természetfeletti fénye járja át, legyen szó akár absztrakt teológiai értekezésről, filozófiai szakmunkákról, lelkigyakorlatos elmélkedésekről, vagy pedig közírói munkásságáról a korabeli gazdag katolikus sajtó (pl. Korunk Szava, Jelenkor, Magyar Kultúra) hasábjain a szegények ügyében, a katolikus nevelés kérdésében, valamint azon munkálkodva, hogy – amint a II. Vatikáni Zsinat néhány évtizeddel később fogalmazott – miként lehetséges újra „összehangolni a kultúrát és a kereszténységet” (Gaudium et spes, 62.). Nem pusztán egyéni írói ambíciókról volt tehát szó (habár kortársai az egyik legtehetségesebb fiatal katolikus szerzőnek tekintették őt), hanem a huszadik századi magyar katolikus újjászületés egészének szimbolikus példájáról, ami aztán számtalan alkalommal szenvedett vörös és fehér vértanúságot a huszadik század két egymás követő üldöztetései során, mégis rejtett gyökereken keresztül hozzájárulhatott a magyar katolicizmus fennmaradásához: „Miközben a hit fáját megpróbálták kivágni – fogalmazott Ferenc pápa magyarországi látogatásáról visszatérve –, a gyökerek érintetlenek maradtak: megmaradt egy rejtőző, de élő, erős egyház, az evangélium erejével.”

Éppen ezért különösen örvendetes, hogy a Szent István Társulat vállalkozott Ervin Gábor ma már nehezen elérhető fiatalkori, még papnövendékként és frissen szentelt papként papírra vetett első írásainak megjelentetésére. Ahogyan a kiadó igazgatója, Farkas Olivér fogalmazott, így szerettek volna hozzájárulni egyszerre lelki, szellemi és anyagi módon Isten Szolgája Ervin Gábor boldoggáavatási ügyéhez.

Erről a kötetről tartott könyvbemutató kerekasztal-beszélgetést a kiadó 2025. december 8-án a Stephanus Könyvesházban Gájer László, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kar professzorának vezetésével, Kránitz Mihály professzornak, a boldoggá avatás teológiai cenzorának; Puskás Attila professzornak, a kar prodékánjának, valamint jelen sorok szerzőjének a részvételével.

„Egy őstehetség volt, mondhatnám zseni – fogalmazott Kránitz Mihály –, éjjel-nappal írt, olvasott, [tudományos] üléseken vett részt.” („Rövid élete alatt is [...] csodálatra méltó” – erősítette meg Gájer László). Egy ideig Ervin Gábor gimnáziumi osztálytársa volt a piaristáknál Lénárd Ödön (1911–2003), akit a szocializmus idején három alkalommal is elítéltek és szomorú rekorderként közel 19 évet raboskodott (utolsó kiszabadulását Szent VI. Pál pápa személyes közbenjárásnak köszönhette Kádár János 1977-es vatikáni látogatása során, aki a tárgyalás során a rezsim vallásszabadságát bizonygatta).

Ervin Gábor és Lénárd Ödön, vörös és fehér vértanúk együttes módon lehetnek számunkra „szellemi források és tájékozódási pontok, [...] világítótornyok”.

Kránitz Mihály azt is felidézte a jelenlévők derültségére, hogy az Ervin Gábor emlékének felébresztésében áldásos úttörő szerepet vállaló budapest-városmajori plébánián az egyik Ervin Gábor-előadása előtt így mutatták be őt: Ervin Gáborra „nagyban hasonlít, leszámítva a vértanúságot”.

„Egy ilyen fiatalember hogyan tud kiadni kezeiből [...] ilyen nagyon alapos, [...] őstehetségről árulkodó munkát?!” –  hasonló szavakkal jellemezte Ervin Gábornak a most megjelent kötetben olvasható teológiai doktori disszertációját Puskás Attila. A dogmatikaprofesszor szakavatott módon vezette be hallgatóságát a doktori értekezés gazdagságába és ismertete meg annak forrásvidékét. Ervin Gábor levelezésben, sőt talán személyes kapcsolatban is állhatott a római domonkos Réginald Garrigou-Lagrange-zsal (1877–1964), aki „három pápának is személyes tanácsadója volt”, s akit 1935-ban díszdoktorává választott a Hittudományi Karral akkor még egységet alkotó Pázmány Péter Tudományegyetem. Az egyetemi műhely, Schütz Antal (1880–1953) dogmatikaprofesszor – Puskás katedraelődje – is hatott Ervin Gáborra: „nemcsak a neotomista, hagyományos teológiát művelték nagy szakértelemmel, hanem igyekeztek a hallgatóknak az érdeklődési körét kitágítani a kortárs irodalom felé, és ezt nagyon jól tükrözi maga ez a dolgozat”. Schütz szellemisége mutatkozik meg abban, ahogyan a dolgozat a dogmatikának, „a tudományos teológiának az életértékét igyekszik feltárni”, azt, hogy „az emberi élet végső értelme szempontjából hogyan tud nekünk eligazítást adni a dogmatika”.

Ervin Gábor, aki különleges társadalmi helyzete révén – bankigazgató apjának családja 1919-ben tért meg – egyszerre otthonosan mozgott az egyházi és a világi kultúrában, talán kortársai közül leginkább lett volna arra hivatva, hogy az életérték keresése során dialógusba bocsátkozzon „a kortárs, illetve megelőző bölcseletnek, költői műveknek” a világával is. Ervin Gábor észreveszi – emelte ki Puskás –, hogy akár a kor katolikusai számára antihősnek számító filozófus, Friedrich Nietzsche gondolkodásmódjának is mi a legvégső mozgatórugója: a természetfölötti kegyelemnek olyan érintései az emberi lélekben, amelyek sok esetben nem is tudatosodnak, ám „nyugtalanná teszik Nietzschét, hogy keresse azt, ami meghaladja a nyárspolgári világot”. Egyben Ervin Gábor nemcsak meghúzza a határokat, amelyek között e részigazság a katolikus kegyelemtannal összeegyeztethető, hanem nagyon árnyalt teológiatörténeti érveléssel igyekszik visszailleszteni mindezt az emberi természet „kegyelem általi megsebzettségének” a misztikus tradícióból származó elképzelésébe. Sőt éppen ezen alapul

Ervin Gábornak a dialóguskeresést és a kritikát ötvöző álláspontja korának ideológiával szemben, melyekben szerinte korának embere önmaga akarja gyógyítani a kegyelemhiányos állapot nyitotta tátongó sebet – ahelyett, hogy felfedezné e sebzettségben a felhívást és a lehetőséget Isten megismerésére.

 Joggal jegyezte meg Erdő Péter bíboros még Ervin Gábor boldoggáavatási eljárásának megnyitásakor: „Ervin Gábor tanúsága különleges volt, »helyettesítő áldozat« sokakért.”

Ez a különleges tanúság Isten Szolgája életének és hivatásának egészét átölelte:

lelki ember volt, aktív lelkipásztor, aki eközben széles szellemi horizonton tudott érintkezni a másként gondolkodókkal.

Ervin Gábor életének egészét áthatotta és színtereinek sokaságát egyesítette az az áldozat, ami 1944 decemberében teljesedett be, azonban nem ott kezdődött.

A „szépreményű” és a „volna” visszatérő szavak voltak a könyvbemutató estéjén is. Ervin Gábor életrajza – melynek előzetes körvonalait nyújtja a bemutatott kötethez csatolt, tartalmi jellemzésekkel és életrajzi információkkal kiegészített félszáz oldalas bibliográfia – a gondviselésszerű hivatásáldozatok és a hűség kinyilvánításának ismétlődő alakzatait mutatja fel. Tudományos ambícióit először a Garrigou-Lagrange-hoz Rómába benyújtott állami ösztöndíjkérelmének elutasítása törte derékba 1936-ban, ezt követően angyalföldi munkáslányok hittanára lett – és ekkor találta meg igazi írói hangját (egyébként Schütz sem élete első hivatásválasztásaként lett dogmatikaprofesszor). Ervin Gábor már 1936-ban filozófiai kritikát jelentetett meg a Korunk Szava hasábjain, melynek lapkiadója, gróf Széchényi György (1889–1938) a parlamentben interpellálta Hitler ausztriai bevonulását – néhány hónappal végzetes szívrohama előtt. A lapot betiltották, az utolsó szám vezércikkében Ervin Gábor még a természetjogtól a teremtésvédelemig vont gondolati párhuzamot. Mégis hazatért angliai tanulmányútjáról 1939 vészterhes nyarán, pedig egyházi elöljárói már azzal számoltak, a kinti magyarok lelkipásztori szolgálatába szegődik. „Ki sem engedné, mert olyan szellemi érték” – vélekedett Krywald Ottó (1872–1954), a hittanárok érseki biztosa. „Egész utam alatt bennem zsongott az »itt élned, halnod kell« dallama. Siettem vissza” – írta Ervin Gábor sajtólevelében, már a második háborús hónapban. A sort még hosszasan folytathatnánk, amíg 1944 őszén Ervin Gábor visszatért biztonságos dunántúli búvóhelyéről az ostromgyűrűbe záródó székesfővárosba, és városmajori lakásában elkezdte az üldözöttek bújtatását (az egyházi embermentő hálózat részeként); tudván tudva, hogy a nyilas hatalomátvétellel ő és édesanyja is elveszti addig meglévő egyházi mentességét.

Ervin Gábor élete és vértanúsága jelképszerűen sűríti össze a két világégés közti magyar Egyház és papjai nagyságát (akiket, ahogyan Erdő Péter fogalmazott, éppen 1944 ősze kapcsán „időnként divat leszólni, akár gúnyolni”). Életműve, a katolicizmus és a modern kultúra összehangolására tett magyar kísérlet szépreményű alakváltozata nem teljesedhetett ki, nem adatott meg számára, hogy gondolkodóként tekinthessen a II. Vatikáni Zsinatra, amely ehhez először megteremtette a megfelelő nyelvet.

Írói munkássága ma is aktuális („valami friss, erős, új levegő hatja át” – érzékelték már kortársai is), ám nem valamiféle kész megoldókulcs.

Talán éppen életének és életművének az evilági mérce szerinti beteljesületlenségében, sőt az ebben való helytállásában érezheti őt magához igazán közel a huszonegyedik század széttöredezett posztmodern világának embere.

Abban a hűségben, amely sok esetben csak az örökkévalóság felől nyeri el értelmét. „Az Ige fényében [...] a halál elveszti fullánkját” – írta Ervin Gábor az utolsó megjelent írásában, mindössze néhány héttel azt megelőzően, hogy édesanyjával és üldözött társaival együtt betuszkolták őket a Kapás utcai nyilasház betonpincéjének ajtaján.

Szerző: Varga Péter András, ELTE Humán Tudományok Kutatóközpontja

Forrás és fotó: Szent István Társulat

Magyar Kurír