Beer Miklós: Mindenhol pap vagyok

Az 1943-as születésű Beer Miklós még nem volt kétesztendős, amikor meghalt az édesapja. Ettől kezdve édesanyja és anyai nagymamája nevelte. A kötetben felidézi, hogy pappá szentelését követően nem sokkal édesanyja elárulta neki: amikor összeházasodtak az édesapjával, három-négy gyermeket szerettek volna, de a gyermekáldás sokáig elkerülte őket. Beer Miklós édesanyja egy alkalommal így fordult az édesapjához: első gyermeküket, ha fiú lesz, ajánlják fel Istennek. Gépészmérnök édesapja először azt szerette volna, ha a majdan születendő gyermek ugyancsak mérnök lesz, végül azonban beleegyezett, hogy ha fiú lesz, legyen pap. Beer Miklós hamarosan megszületett. Édesanyja említett elbeszéléséből egyértelművé vált számára, hogy papsága az ő imájának volt köszönhető. Az édesanya egyébként mindig nagyon vigyázott arra, hogy ne erőltesse egyetlen fiát az általa imádságba foglalt életirányba. Beer Miklós nem is tudott erről, de visszatekintve vallja: „… meghatározott terv szerint alakult az életem. A kiválasztottság, a meghívottság kirajzolódik az egymást követő eseményekben.”

Az elmélyült filozófiai képzettséggel rendelkező és a bölcseletet sokáig tanító váci püspök mai életünk egyik nyomorúságát abban látja, hogy az emberek nem teszik fel maguknak a lényeges kérdéseket. „A tanulással, a tudomány segítségével az anyagi világ titkait, a jelenségek összefüggéseit igyekszenek föltárni, s az lenne a logikus, ha ezt a folyamatot tovább vinnék a végső, legfontosabb kérdésekig – Szent Ágostonnal szólva: nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik benned, akiben megtaláljuk létezésünk bizonyosságot adó magyarázatát.” Mivel sokan csak a jelenségeknek a közvetlen, elsődleges okáig jutnak el, a végső ok, az egész értelmének a keresése elmarad. Beer Miklós szerint nem csoda, ha valaki, megrekedve ezen a szinten, kilátástalannak tekinti az életét, „hiszen csak hánykolódik az események hullámain, egyik napról a másikra él, s amikor hirtelen valami váratlan következik be – akár betegség vagy gazdasági csődhelyzet –, kétségbe esik, és végtelenül tehetetlennek érzi magát.” A főpásztor emlékeztet rá, hogy XVI. Benedek Spe Salvi kezdetű körlevele a keresztény reményről szól, arról, hogy hit nélkül, értelmes hittel való gondolkodás nélkül reménytelen az ember élete.

Beer Miklós kritikusan szemléli globalizációs, fogyasztói szemléletű világunkat, amelyben az emberek „csak vásárolnak, birtokolni akarnak, közben tülekednek, letapossák egymást – s mindezt miért? A hit nélküli ember saját magán kívül nem fogad el más vonatkoztatási pontot – a teremtő Istent –, akitől létét eredményezheti. Nem érzi, hogy az erkölcsi rend alkotójával szemben felelősséggel tartozik, s kénytelen önmagát igazolni, amikor kimondja: minden értelmetlen.”

Beer Miklós tényként állapítja meg, hogy a mindennapi életben a döntési helyzetben lévő személyek, érdekcsoportok gyakran nem a teljes embert állítják a középpontba, Isten legfőbb teremténye már csak következményként jelenik meg. A püspök értetlenül szemléli például mindazt, ami az egészségügyben az elmúlt időszakban végbement: „… nem azt tették fel első kérdésként, mire van szüksége a beteg embernek, s másodsorban, hogy ez mennyibe kerül, illetve mennyit fedez ebből a társadalombiztosítás, hanem alaptételként – mintegy abszolút tényként – kijelentették, mennyi pénz jut egészségügyre, s az ember gyógyítása másodlagos szempontként következik ebből. Mintha előre maghatároznák, kinek szabad betegnek lennie.” A főpásztor figyelmeztet, hogy ezen az úton haladva ismét csak oda jutunk vissza, ami a történelemben már annyi nyomorúságot okozott: „az diktálja a törvényt, akinek a kezében van a világi hatalom. Ahelyett, hogy az isteni törvényt – amelyet nem az ember pillanatnyi érdeke határoz meg – alkalmaznák a társas kapcsolatokra, a társadalom életére és a gazdasági tevékenységre. Mert ha nem így van, a Törvény helyett az öntörvényűség jut érvényre. Mennyire elképesztő, hogy akinek hatalom van a kezében, úgy viselkedik, mintha ő másokhoz hasonlóan nem lenne ugyancsak halálra szánt létező… Egyszer mindenkinek, akármekkora hatalma legyen is, akármekkora vagyonnal rendelkezzen is, szembe kell néznie azzal, hogy véget ér az élete. Igaz, amit idézni szoktunk a Szentírásból: Mit gyűjtöttél? Még az éjjel számon kérik lelkedet. Senki nem ismerheti halála pillanatát.”

Globalizált, sokféle, a különféle és egymást gyakran keresztező nemzeti, etnikai, csoport- és rétegérdekek mentén felépülő világunkban mindenképpen megfontolandó Beer Miklós figyelmeztetése: Isten elgondolása szerinti emberré válásunk folyamatában alapvető feltétel, hogy képesek legyünk elfogadni egymás származását és történelmét. „A másság – megtisztítva a pillanatnyi félreértelmezésektől – a másik ember valódi, egyetemes értékeinek az elfogadását jelenti; annak a történelmi útnak az elfogadását, amely arra ad választ: ki honnan érkezett. Pusztán származása miatt senkire nem tekinthetünk eleve bizalmatlansággal, hanem a fölfedezés örömével forduljunk felé.” Ezzel összefüggésben a váci püspök ismét a Spe Salvi kezdetű pápai körlevélre utal, megragadónak minősítve a gondolatot, amikor a Szentatya az ember üdvösségének útját közösségi szemléletbe állítja: „mindnyájan összetartozunk, az ég és a föld, a történelmi múlt, az egyház – s mindez az örökkévalóság egységében.”

Beer Miklós egyaránt elveti a rosszul értelmezett internacionalizmust és a nacionalizmust – ez utóbbi irányzatot megkülönbözteti a pozitív kicsengésű hazafiságtól. Az egyház és a keresztény ember hivatása „éppen arra irányul, hogy tartózkodva a szélsőségektől, nem megtagadva önmagunkat, képesek legyünk bizalommal és szeretettel fordulni a másik ember felé. Így lehet csak egymás mellett és egymásért élni. S amikor ezt kimondjuk, megint csak az evangélium üzeneténél tartunk… Az Úristen színesnek, sokfélének, soknyelvűnek teremtette a világot. Keresztény életünk szép példája, ha megmutatjuk a világnak, hogy közös hitünkből és reménységünkből fakadóan képesek vagyunk a krisztusi mérték szerint emberként viselkedni.”

A főpásztor boldogok és szentek – Batthyány-Strattmann László, Maximilián Kolbe, Salkaházi Sára, Kalkuttai Teréz anya – áldozatos, hitvalló életét illusztrálva hangsúlyozza, hogy „minden körülmények között alkalmat találhatunk arra, hogy kiálljunk azok mellett, akikkel szemben igazságtalanságot követnek el, s fölemeljük szavunkat ez ellen. Ugyanakkor Jézus szelíd jósága arra figyelmeztet, nem az a feladatunk, hogy mindenképpen igazságot osszunk, hanem sorsközösséget vállalva a szenvedő ember mellé álljunk.”

A katolikus pap személyiségét, felelősségét illetően Beer Miklós leszögezi: „ő az egyház reprezentánsa. A legtöbb ember a pap személyén keresztül találkozik az egyházzal. A lelkipásztor nem haragudhat meg semmiért… nem engedhetjük meg magunknak, hogy megsértődjünk… Sehonnan nem vagyunk kitiltva, ahol emberek élnek, de mindenhol kell képviselnünk Jézust, az egyház értékrendjét… Következetesen, újra és újra vissza kell kanyarodnunk a jézusi gyökerekhez. Õ egyértelműen mondja: aki többet kapott, attól többet is követelnek. A papság önmagában nem jelent kiváltságot.”

Napjaink nemzetközi politikai, társadalmi és gazdasági folyamatait szemlélve a váci püspök rámutat: a keresztény ember számára fájó, hogy nem csak Európában, de az egész világon a szabadversenyes kapitalizmus uralja az életet, erre mondta néhai II. János Pál pápa: az önzés a halál kultúrája. Kíméletlen harc folyik a piacért, a haszonért, a nyereségért, közben pedig mindinkább ellehetetlenítik az egészségügyet és az oktatást. Sajnos az Európai Unió számára is elsődlegesek a gazdasági és pénzügyi szempontok. A nemzeti értékek, a kulturális örökség, az egyetemes erkölcsi hagyományok egyre jobban háttérbe szorulnak. Beer Miklós az életellenes, romboló tendenciákkal szemben leszögezi: „Mi, keresztény emberek az élet kultúráját igyekszünk képviselni. Nem hatalmi eszközökkel, hanem küldetésünkkel: saját életünk példájával szeretnénk megmutatni egy másik utat. Feladatunk, hogy hatással legyünk a közgondolkodásra, mert ez a kíméletlen, önző világ óhatatlanul pusztulásba visz.”

Beer Miklós életét, papi-főpásztori szolgálatát megismerve egyetérthetünk az interjúkészítő Elmer Istvánnal: „A filozófus-főpap személyiségét áthatja az a derű, amely a keresztény reménységből táplálkozik. Nem vagyunk magunkra hagyva, mintegy kitaszítva a létezésbe, amit egyesek nagy elvesztésként, folyamatos pusztulásként élnek meg, hanem személyes kapcsolatunk révén – erre lelünk rá az istenhitben – a téridő riadtságában is biztonságot és bizonyosságot találunk a világ valódi képletében, amely értelmünk és hitbéli megismerésünk segítségével már most fölismerhető… Nem önhit ez, nem öngyógyítás, nincs benne semmi önáltatás, hanem annak a lét-tengelynek a fölismerése: Isten az igazi realitás. S mi ebben a realitásban élünk!” (Szent István Társulat, 2009.)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír